Megkockáztatom: teljesen mindegy, szereted-e a focit. Vagy, hogy sárga-kék-e a szíved. Mert a DAC szurkolótábora egészen kivételes. Páratlan hangulatot teremt minden mérkőzésen. Ők a csapat lelke. Velem bizony gyakran megesik, hogy hosszú percekig a B középen felejtem a szemem ahelyett, hogy a játékot nézném.

Tény, hogy férfiak és nők másként szurkolunk. A férfiak: „Honnan is van ez a Jedlička? Cseh U21 válogatott? Jól véd a gyerek.“ Nők: „De szép a mezük! Nem tudod, fia vagy lánya lesz a Kalmárnak? Nézd, ez a Čmelík már megint nem borotválkozott...“ De a gólöröm nemtől függetlenül mindenki kezét egyszerre emeli a magasba. És egyszerre dobban 12 135 szív (nézői csúcs), amikor felcsendül a Nélküled.

Próbálom kitalálni, mit gondolhat az a sok lelkes kölyök a lelátón. Valószínűleg mély sóhajtások közepette: „Ki tudja, talán ha elég jól fogok focizni, egyszer majd én is ráléphetek itt a fűre...“ És ha hazai (értsd: tardoskeddi) kis labdaszedővel találkozunk, úgy fotózkodunk vele, mintha legalábbis olimpikon volna.

Nálunk a meccs családi program. Először csak a családfőnek volt bérlete, de mára mindannyian a meccslaphoz igazítjuk a hétvégénket. Beszippantott az a hihetetlen légkör a telt házas stadionban, amit minden szlovák klub irigyel.

Ahogyan minden mérkőzés más, változik a koreográfia a nézőtéren is. A szurkolók, ha mondanivalójuk van, óriásplakáton üzennek a törvényhozóknak („MOST kéne abbahagyni“), esetleg konkrétan a rózsahegyi sportigazgatónak szervezetten piros-fehér-zöld pólókat hagyva ajándékba a lelátón. Bámulatos, hogy vesztes mérkőzés után is (lásd DAC–Szered) ugyanolyan mámorosan és aranyesővel ünneplik a bajnoki ezüstöt („A MI BAJNOKAINK“), mintha színarany volna. A digitális LED-kijelző pedig a drukkernek üzen: „Számít, hogy itt vagy.“

Családon belül is másképp szurkolunk. Férjem a C3 9. sorából, hogy jól lássa a játékot, mi, lányok a C1 1. sorából, hogy jól lássuk a játékosokat (és minél közelebb legyen a már említett B közép ütemes biztatása). Szünetben a férfi megy a büfébe DAC-dogra meg sörre, mi bent maradunk híreket hallgatni meg bámulni az óriáskijelzőn a szebbnél szebb mezeket, melegítőket reklámozó focistákat.

A hírek fontosak

Így tudtam meg, hogy iskolákat lehet utaztatni egy-egy mérkőzésre. Elég, ha a legfrappánsabb levelet írod. Milyen jó lehet ilyen életre szóló élményt ajándékozni a diákjaidnak... De mit írhatnék? Hogy a fiainkat rendre elverik a környező szlovák iskolák csapatai, és egyetlen magyar újvári középiskolaként ezt egészséges nemzeti öntudatból nem hagyhatjuk? Motivációként hozzátok el őket hozzátok, légyszi?

Talán nem is a focistáinkban kellene gondolkodnom. Van nekem egy országos 1. helyezett diákújság-szerkesztőségem. Hát mi képezzük a jövő sportriportereit is! Ha pedig már lúd, legyen kövér: az milyen inspiráló lenne, ha az akkreditált újságírók helyéről nézhetnék a mérkőzést, mint a nagyok...

Az ember merjen nagyot álmodni, elküldtem a levelet. Aztán vártam. Aztán megcsörrent a telefon. És hogy utána mi történt, majd megírják a pázmányos gimisek maguk. Ha már egyszer a jövő sportriportereinek neveztem őket.

Benkő Tímea, Vasárnap, 2019. május 28., 21. oldal

Fotó: a szerző