Valamikor csak két szám volt érdekes a labdarúgásban: a hazai és a vendégcsapat góljaink száma. Manapság azonban mindenhonnan számok záporoznak ránk. Talán néhányuknak önök közül ez már az idegeire megy, de azt tanácsoljuk, szokjanak hozzá, mert ennél csak rosszabb lesz. Egyre több lesz a szám. A legújabb fenomén a gyorsaság. Az európai kontinensviadal során minden bizonnyal a szurkolóknak is feltűnt a torna leggyorsabb futballistáinak a ranglistája. Nem lehetett nem észrevenni, mert a kommentátorok az egész kontinenst átszelve csak ezt hajtogatták körbe-körbe. Ennél és annál, ennyit és annyit mértek. Mindenkit érdekelt, hogy ki milyen gyors, de az csak keveseket, hogy az adott játékos mire is képes tulajdonképpen a gyorsaságával a pályán. Ha azt vesszük, hogy egy felszínes korszakban élünk, akkor ez lényegében egy logikus következmény.

A modern futball jó irányba halad, de ez nem azt jelenti, hogy minden, amit magával hoz, automatikusan jó. Talán első pillantásra nem is észrevehető, de a modern labdarúgás egyik kísérőjelensége, hogy a játékosokat – és ezt a szó klasszikus értelmében értjük – elkezdték kiszorítani a pályáról az atléták. Olyan labdarúgókról van szó, akik nem születtek kivételesen tehetségesnek, ám nagyon gyorsak, és fizikailag kiválóan felkészültek. Értelmes passzt ne is várjanak tőlük, másrészt viszont képesek teljes gyorsaságban letámadni az egész pályán, majd ezt követően rögtön bekapcsolódni a magas letámadásba, amelyet labdaszerzéssel fejeznek be.

A klasszikus értelemben vett futballistáknak ez nem egyszerű helyzet, ám a fogékonyabbak képesek úrrá lenni ezen. Az evolúcióelmélet atyja, Charles Darwin azt állította, hogy nem a legerősebb vagy a legokosabb éli túl, hanem az, aki a legjobban alkalmazkodik a változásokhoz. A Dunaszerdahely magyar középpályása, Schäfer András minden kétséget kizáróan ebbe a csoportba tartozik, aki a modern labdarúgó prototípusát testesíti meg. Nem a legtehetségesebb, sem a leggyorsabb, ám ennek ellenére folyamatosan a legjobb játékosok közé tartozik a pályán. És teljesen mindegy, hogy az ellenfél a német válogatott vagy az FK Pohronie. Schäfer úgy futballozik, hogy ha a nézők akció közben figyelik, elfeledkeznek a számokról és a hasonló dolgokról. Odafigyelnek rá, mert tudják, rövidesen olyat mutat, amiről az atléták csak álmodoznak.

Pénteken Garamszentkereszten lépett pályára a Dunaszerdahely egy olyan csapat otthonában, amely tavaly a tabella kilencedik helyén végzett. Első látásra könnyű feladatnak tűnik a győzelem, de ezt csak az jelentheti ki, aki még sohasem látta élőben a Pohronie harcosait. Ellenük sosem könnyű futballozni, erről pedig a Dunaszerdahely is ismét meggyőződhetett. Igen, az első két gólt a hazaiak ajándékozták nekik, de ez nem azt jelenti, hogy a mérkőzés többi része könnyű lett volna a vendégcsapat számára. Semmi esetre sem. A Pohronie kellemetlenül futballozott, a játékosai mindegyik párharcba pardon nélkül mentek bele. A Dunaszerdahely azonban mindig megtalálta a megoldást. Méghozzá azért, mert volt a pályán egy olyan futballistájuk, akinek a szótárában nem szerepelnek a „nem lehet” vagy a „lehetetlen” szavak. Ahol a többiek valaminek a végét látják, ő valaminek a kezdetét. Ezért pedig, ha valaki valaha is azt mondja önöknek, hogy a mi bajnokságunk nem ér semmit, tegyék fel neki ezt a kérdést: És Schäfer Andrást láttad-e?

Forrás: Peter Jačiansky, Šport napilap, 2021. augusztus 31., 11. oldal