Aljoša, ön a horvát labdarúgás aranygenerációjának tagja volt a múlt évszázad kilencvenes éveiből. Mi volt a sikeres csapat titka, amely az 1998-as világbajnokságon bronzérmet szerzett?

„Ezt a kérdést több újságíró is feltette már Németországból, Olaszországból, vagy Spanyolországból. Nagyon erős generáció voltunk olyan kiváló játékosokkal, mint Boban, Šuker, Prosinečki, Jarni, Bilić, Štimac és még sokan mások, igazán remek csapatot alkottunk. Horvátország 1990-ben, Jugoszlávia szétesése után jött létre, és fiatal, új államként kezdtünk, saját nemzeti büszkeséggel és nagy elánnal. 1994-ben elkezdtük a selejtezőket az 1996-os angliai Európa bajnokságra, és nagyon motiváltak voltunk. Angliában a negyeddöntőig jutottunk, ahol a németek elleni 1:2-vel búcsúztunk, de nagyon szépen futballoztunk és ráfizettünk a játékvezető hibáira. Emlékszem, sok ember mondogatta, milyen jó csapat tűnt fel Európában, és ki tudja, mire lesznek képesek két év múlva a VB-n. És pontosan ez is történt, a franciaországi világbajnokságon az elődöntőig meneteltünk. Megmutattuk az egész világnak, milyenek a horvát emberek. Elsősorban szívvel játszottunk, és megmutattuk Horvátország iránti szeretetünket, büszkék voltunk fiatal hazánkra. Természetesen most is büszke horvát vagyok, de akkor ez különleges volt, hiszen új állam voltunk új zászlóval, új mezzel, ez mindannyiunk számára valami új volt. Röviden tehát ez a sikeres csapatunk története.”

Na jó, de Szlovákia szintén 1996-ban játszotta első selejtezősorozatát az 1996-os EB-re, de közel sem ért el ekkora sikereket. A nemzeti büszkeségen kívül tehát fontos volt a játékosok minősége is.

„Természetesen, nagyon jó generáció voltunk. A játékosok többségének a jugoszláv válogatottból már volt tapasztalata. Én például Splitben játszottam, és megnyertük az egykori jugoszláv bajnokságot, ami nagyon színvonalas liga volt. De… Nyolc évet dolgoztam a válogatott másodedzőjeként, és az olyan játékosoknál, mint Modrić, Čorluka, Eduardo, Jelavić, Srna, ugyanazt a szellemiséget és büszkeséget láttam a horvát zászló és a sakkmintás mez iránt. Számunkra az egyik legfontosabb dolog a válogatottban játszani. Különleges érzés, mikor mindent beleadhatsz az országodért. Sosem felejtem el az emberek mosolyát miután Franciaországból hazaértünk. Százezer drukker köszöntött minket Zágrábban. Ez az emlék örökké a szívemben marad.”

A franciaországi bronzérem a válogatottbeli karrierjének csúcspontja. Mit tart a legnagyobb klubsikerének?

„Szinte egész Európában játszottam, de a válogatottnál éreztem igazán, hogy mindent ki akarok adni magamból az országért és honfitársaimért. A stadionban éreztük az emberek örömét és szeretetét. A klubcsapatban ez más. Természetesen profi vagy, készülsz az edzésre és a meccsre, igyekszel a maximumot nyújtani, megmutatni a klubszínek iránti szereteted. Nekünk, horvátoknak a nemzeti csapatban való szereplés valami különleges dolog. És ez igaz volt rám is.”

Korábban volt valamilyen tapasztalata a szlovák labdarúgással?

„Nem igazán, de sok remek játékosukat ismerem. A Lokomotiv Moszkvánál volt egy játékosom ebből a városból, Ján Ďurica. Nagyon kedveltem őt, mert elsősorban egy jó, őszinte srác, aki mindig száz százalékot nyújtott a pályán akár meccsről, akár edzésről volt szó. A nemzeti csapat színeiben egy barátságos mérkőzésen léptem pályára Pozsonyban, mely 1:1-re végződött, és mint a 21 éven aluli válogatott edzője játszottunk Szencen. Nem emlékszem rá, hogy valaha szlovák klubcsapat ellen játszottam volna. De a Hajduk Splitnél csapattársam volt Karol Praženica. Jól emlékszem rá, együtt játszottunk a Bajnokok Ligájában. Nemrég láttam őt valahol Szlovákiában.”

Hogyan került Dunaszerdahelyre? Ezzel a döntéssel sok embert meglepett.

„Én nem vagyok meglepődve. A moszkvai egy év után szükségem volt a pihenésre, utazgattam Európában, meccseket és edzéseket látogattam, találkoztam a barátokkal. Pár hónappal ezelőtt volt alkalmam megismerni Világi Oszkárt, és nem csak a futballról beszélgettünk, hanem általánosságban az életről, és kapcsolatban maradtunk. Most szeretnék mindent megtenni azért, hogy a csapatot egy magasabb szintre juttassuk minden szempontból. Ilyen az élet, néha véletlenszerűen ismersz meg barátokat. Beszéltünk arról, hogy működik a csapat és a klub, és most itt vagyok, hogy segítsek. Természetesen mindenkinek segítőkésznek kell lennie.”

Kilenc évig Slaven Bilić mellett volt segédedző és teljesen logikus dolog, ha ennyi idő után az ember szeretne saját csapatot edzeni. Azt olvastam a horvát sajtóban, hogy hasonló szellemben nyilatkozott. Mi motiválta, hogy elfogadja a technikai igazgató pozícióját?

„Mikor edzőként dolgoztam a válogatottnál, ott is több dologgal kellett foglalkoznom. Például több UEFA kongresszuson is részt vettem, így több dologban is volt tapasztalatom. Mikor a 2012-es, Lengyelországban és Ukrajnában megrendezett EB után a horvát válogatott struktúrát váltott, Slaven Bilić Moszkvába hívott. A Lokomotivban eltöltött egy év után már a technikai igazgató pozíciójára is készültem.”

Az életrajzában több remek cím is található. Tehát miért éppen a DAC-ot választotta?

„Mert motivál, ha olyan embereket látok, mint Világi Oszkár, akik őszinték velem és lehetőséget adnak, hogy kreativitásommal jó útra terelhessem a klubot. Együtt igyekszünk valamit kezdeni a DAC-cal.”

Milyen tervekkel érkezik?

„Elsőként fel kell mérnem a helyzetet. Még csak pár napja vagyok itt, és nem könnyű mindent átlátni. A csapat közelében akarok lenni, az edzőnek és a játékosoknak és a tulajdonosnak is a nap 24 órájában rendelkezésre akarok állni. Ez szükséges, ha precíz akarok lenni, és a lehető legjobb döntéseket akarom meghozni a klub életének mindegyik területén. Néhány meccset már láttam is, vasárnap az ificsapatot is megnéztem Pozsonyban. Egyelőre csak megfigyelek, de egy dolog biztos: nagyon sok munka vár ránk.”

Mely feladatokat tartja pillanatnyilag a legfontosabbaknak?

„Most a megfigyelés és az információszerzés a prioritásom. Minden hétfőn találkozok majd az edzővel, hogy megbeszéljük a hétvégi mérkőzést, a játékosokat, a jövőt, a felkészülést. Örülök, hogy Radványi edző nyitott minden beszélgetésre. Voltam az öltözőben is, érezni akartam a meccs előtti és utáni hangulatot. Most még csak ez a munkám. Nehéz, de szép munka lesz.”

Az utolsó két hazai mérkőzésünket élőben látta. Ezekből milyen tanulságot vont le?

„A csapat több arcát is megmutatta a két meccsen. A Trencsén elleni első félidőt két góllal elveszettük egy nagyon jó csapat ellen, de a második játékrészben a játékosok jó reakcióját láttam. Megmutatták, hogy van bennük potenciál. A nagyszombati vereséget nem láttam, nem tudom, mi történt ott. A rózsahegyi döntetlen után talán senki sem boldog. A tréner szerint ez volt az év legrosszabb teljesítménye, az ilyen előfordul. Keményen kell dolgoznunk, és mindent megtenni a javulás érdekében.”

Milyen pozitívumokat talált ezen a két mérkőzésen?

„Nagyon tetszett, ahogy az emberek szeretik ezt a klubot. Minden összecsapásra legalább három-négyezer néző kijön, ami az ilyen kisvároshoz képest hihetetlen és fantasztikus. Tényleg nagyon örülök ennek, de többet kell nekik nyújtanunk, a játékosoknak, edzőknek, személy szerint nekem is, a klubnál dolgozó összes embernek. Főleg a pályán. Ez az egyetlen, ami fontos, hogy a játékosok - amikor pályára lépnek - igyekezzenek minél jobb teljesítményt nyújtani, legyenek becsületesek és őszinték mindenkivel. Ez a legjobb út. Nekünk mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a meccs az egész heti igyekezet kicsúcsosodása legyen.”

Több országban szerepelt, az európai elitbajnokságok többségében játszott. Melyik az a munkamodell, amelyet nálunk alkalmazni szeretne?

„Ez jó kérdés, de nem szeretném elveszíteni a szlovák foci karakterét. Szép ország ez, jó emberekkel, és szeretném megőrizni ezt a szellemiséget. A klubot és a játékosokat is magasabb szintre szeretném emelni nem csak profi játékosokként, hanem a civil életben is, mint olyan embereket, akik a klubot képviselik. Ez nem lesz egyszerű, de ezért vagyok itt.”

Három évre írta alá a szerződését. Mit szó ehhez a családja?

„A lányom, Anamarija divattervezőnő, a törökországi Isztambulban él. A feleségem, Katarina otthon, Splitben lakik, míg Antonio fiam a boszniai Željezničar Szarajevóban játszik, ezelőtt a Dinamo Bukarestben és a Korona Brassóban szerepelt Romániában. A feleségem Európa-szerte utazik utánunk. Ez a munkám, az életem, és a feleségem néha eljön meglátogatni és főzni nekem. Én szintén járok a gyerekek után, és örülök annak, hogy itt vagyok. Érzem, hogy Világi úr valami nagyot akar létrehozni, egy jól működő klubot. A régió emberei szerencsések lehetnek, hogy az ő személyében van valaki, aki egész életét ennek a klubnak és régiónak áldozza. Én szintén szeretnék hozzájárulni a nevemmel, pozíciómmal és az európai kapcsolataimmal, ahol sok barátom van, és szeretnék segíteni a csapatnak jó útra térni.”