Nekifut a szabadrúgásnak, és a labdát a vinklibe tekeri. Ezzel a Ján Hodúr-góllal győzte le az SH Szenice csapata a DAC-ot 3:2-re az I. SZNL mérkőzésén. Erre azt mondták a Csallóközben: a srác többé nem fog ilyeneket művelni ellenünk, megvesszük. Az 1983/1984-es szezon téli szünetében így is történt. „Emlékszem arra a gólra. Szikora Gyuri edző kérésére kerültem a DAC-hoz. Szenicén szintén jó csapatunk volt, de a dunaszerdahelyiek fel akartak jutni, és Slovan-beli barátom, Karol Krištof is ott játszott,” eleveníti fel több mint három évtized elteltével útját a Csallóközbe. A levegőváltozást Hodúr fia is igényelte, aki asztmával küzdött. „Valamilyen okot találni kellett…” nevet. Részese volt a ligába való feljutásnak, de nem rögtön az érkezése után. „A feljutásért Ligetfaluval versengtünk az utolsó fordulókig, ám nem sikerült. Aztán elszállt az eufória. A következő szezon rajtja viszont jól sikerült, minden Pecze Karcsi edző alatt indult be, és hála Istennek sikerült feljutnunk.”

Az első, ismerkedő föderális ligaszezon után jött a klub aranykora, mely során a csapat a Szlovák és a Csehszlovák Kupát is megnyerte. Hodúr viszont egyik döntőn sem lépett pályára. „A České Budějovice elleni bajnokin elszakadtak a térdszalagjaim. A Csehszlovák Kupa döntőjén csak a kórházi ágyról szurkolhattam a csapatnak.” Nem adta fel, és további sikerek következtek, mint például a Bayern München elleni összecsapások az UEFA-kupában. Ekkor már nem hiányzott a csapatból. „Harminc éves voltam, és további sikereket akartam elérni. Szerencsére sikerült, és visszatornáztam magam az eredeti állapotomba. 32 éves koromig maradtam a klubnál, aztán Ausztriába igazoltam.”

Hodúr és társai nem ijedtek meg a nagy Bayerntől sem. „Legjobban nem az ellenféltől tartottunk, hanem a vámosoktól. Féltünk, hogy elkobozzák azokat a dolgokat, melyeket haza vittünk,” mosolyog.

Pecze Károly edző emlékei szerint abban az időben sok betyár volt a csapatban. Mi a véleménye erről Hodúrnak? „Sok mindent elkövettünk, az ember már nem is emlékszik pontosan. Nem volt egyszerű az edző számára, hogy féken tartson egy ilyen bandát, mint mi voltunk - különböző csapatokból jövő játékosokat. Többen cserejátékosok voltak előző csapataikban, és itt akarták bebizonyítani, hogy megvan a kellő tudásuk. Ezért az edzőnek nem is kellett motiválnia minket, szívvel fociztunk. A csapat kilencven százalékát győztes típusú játékosok alkották.” Szabadidejükben, vagy az utazások során kártyázással ütötték el az időt: „Több kártyázó parti is volt a csapatban: jollyt, máriást, snapszert játszottunk pénzre, néha nagyobb összegben is. Tibor Mičinec és a társai tudnának erről beszélni, én ebben csak kezdő voltam.”      

A kilencvenes években Ausztriából „hazaugrott”, hogy edzőként is segítsen a DAC-nak. „Dušan Radolský, Ladislav Škorpil és Dušan Liba mellett is dolgoztam segédedzőként,” sorolja.

Libával a mai napig barátok maradtak, hosszú évekig Nagybodakon egymás mellett állt a hétvégi házuk. Az enyémet három éve eladtam,” mondja Hodúr. Több egykori csapattársával, például Karol Krištoffal is tartja a kapcsolatot. „Karcsi szintén Dénesden lakik. Amikor még a Slovanban játszottunk, segítettem neki a házépítésben. Rudko Pavlík szintén közel, Somorján él. Fieber Peťo a fia miatt jár Dénesdre, ő a helyi csapatban szerepel. Dunaszerdahelyen összefutok Ján Kapkoval, Simon Gyuszival…”

Ján Hodúr futball iránti szenvedélyéről tanúskodik az a tény is, hogy a járási osztályokban 53 éves koráig aktívan játszott. „Ha nem szüntették volna meg a nagybodaki klubot, talán még ma is játszanék. Még mindig igazolt játékos vagyok ott, de már nem létezik a klub,” mondja mosollyal az arcán az 57 éves egykori játékos.

Ősszel a DAC két hazai találkozóját látta. „A Kassa és a Besztercebánya elleni meccseken voltam kint. A Dukla ellen akár 5:0-ra is nyerhetett volna a DAC, de gólnélküli döntetlen lett, a srácoknak nem volt szerencséjük. Még ha nem is minden mérkőzés színvonalas, az a fő, hogy Dunaszerdahelyen megvan a focihangulat. Mindig örülök, ha láthatom a DAC-ot. Bízom benne, hogy az új tulajdonos érkezése stabil alapokra helyezi a klubot, a csapatnak lesz formája, és a fiatalokkal való munka is beindul, hogy legyen jövőkép, mert az utóbbi években ez kimondottan kaotikus volt.”

Ausztriából való visszatérése után Szlovákiában csak munka mellett vállat edzői állást. „Soha nem voltak profi edzői ambícióim, de szerettem volna a foci mellett maradni, mert ez a hobbim. Manapság picit pihentetem a dolgot, de ismét szívesen visszatérnék, akár mint ifjúsági edző. Ki tudja, talán egyszer a jövőben Dunaszerdahelyen dolgozom majd, ha kölcsönös lesz az érdeklődés.”

Bátyjával, a hat évvel idősebb Peterrel - aki szintén ligás játékos volt - szintén kapcsolatban van: „Szereden lakik, már nyugdíjas. Nagy halász, az ünnepek előtt beszéltem meg is kérdeztem, hogy kifogta-e már a karácsonyi pontyokat.”

Amikor unokaöccse, Ivan Hodúr kerül szóba, mély lélegzetet vesz, de nem tér ki ez alól a kényes téma alól: „Én voltam, aki megkérte Radványi Miki edzőt, hogy nem adna-e neki egy esélyt Dunaszerdahelyen…” Ivan viszont teljesen belekeveredett a korrupciós afférba. „Ezek olyan dolgok, melyek aztán bántják az embert. A jelekből nem is sejtettem, hogy mi folyik itt. Viszont felnőtt emberek és felelősek saját magukért… Segíteni akartam neki, és a DAC-nak is… Amikor megtudtam, mi történt, a hatalmas sokktól nem tudtam magamhoz térni.” Minden egyes szavából érződik, hogy mennyire sajnálja a történteket… „Biztos Ivan sajnálja a legjobban. Az is sajnálatos, hogy általam került ide, és pont akkor robbant ki a dolog. Nem örültem annak, hogy a Hodúr név és az egész labdarúgó család ilyen rossz fényben tűnt fel. Az élet viszont ilyen dolgokat is hoz, és ki kell velük békülni. Ivannak felelnie kell a tetteiért, ő járt a legrosszabbul.”

Végezetül könnyebb és vidámabb témákra tértünk át. Unokái okoznak neki örömet. „A fiam Londonban él, ott van négy unokám. Dunaszerdahelyen, ahol a lányom lakik, van egy 3 éves unoka - ünnepekkor meglátogattam őket.” Beszélgetésünket Ján Hodúrral milyen más témával fejezhetnénk be, mint a futballal: „Már várom a tavaszi szezon kezdetét, és hogy ellátogathassak a DAC mérkőzéseire.”

Névjegy: Ján Hodúr

1957. július 1-jén született Szereden, ahol pályafutását kezdte. Sušicei katonáskodás (1976-78) után a pozsonyi Slovan játékosa lett, ahol három évet töltött el (1978-1981). 1981-ben Ligetfalun szerepelt, és az 1981/1982-es szezonban a ZŤS Túrócszentmárton csapatának legjobb góllövője lett az I. SZNL-ban. Ezt követően másfél évet az SH Szenice csapatánál töltött (1982/83), ahonnan az 1983/84-es szezon téli szünetében igazolt a DAC-ba. A következő idényben tevékeny részese volt a csapat történelmi feljutásának a föderális ligába. 1989-ig maradt csapatunknál, így átélte a klub legnagyobb sikereit, többek között a Csehszlovák Kupa elhódítását is (1987). Statisztikája a DAC-ban: 133 mérkőzés (93 az első ligában, 40 az I. SZNL-ban), tíz gól. A legfelső osztályban két gólt szerzett a DAC színeiben, nyolcat a nemzeti ligában. Összesen 124 mérkőzést játszott a csehszlovák élvonalban, három gól fűződik a nevéhez. 17 éven át futballozott különböző osztrák alacsonyabb osztályú bajnokságokban, és az ott szereplő csapatokban rövid ideig edzőként is dolgozott. Az 1992/93-as és az 1993/94-es szezonok során a DAC másodedzője volt, az 1997/98-as idényben öt mérkőzésen szerepelt e funkcióban a csapat mellett. Ausztriából való visszatérése után játékos-edzőként dolgozott Ekecsen, több helyen edzősködött a Csallóközben és környékén - Somorja, Galánta, Nyékvárkony, Dénesd és az FC Nagymagyar csapatait vezette, 53 éves koráig aktívan futballozott Nagybodakon. Elvált, és bár Dénesden van az állandó lakhelye, az év nagyobb részét Lengyelországban tölti, ahol a barátnője dolgozik. Jelenleg szabadúszó edző. Bátyja, Peter Hodúr szintén ligás futballista volt.

Harsányi László