Idén nyáron volt pontosan harminc éve, hogy Pecze Károly átvette a DAC irányítását. Hogyan került ide? „A Slovannál dolgoztam, amikor megkeresett a DAC. Mivel magyar nemzetiségű vagyok, a vezetők feltételezték, hogy passzolni fogok ebbe a régióba annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismertem. Nem volt könnyű a döntés, mert ha egyre feljebb araszolsz az edzői ranglétrán, akkor azzal a félelemmel igazolsz lejjebb, hogy nem tudod, leszel-e még valaha fent. A klub korábbi igyekvése és eredményei azonban meggyőztek, hogy ez sikerülhet.”

A buzgó dunaszerdahelyi funkcionáriusok voltak azok, akiknek nem tudott nemet mondani: „Miután a DAC kétszer egymás után csak kevéssel maradt le az I. SZNL-ból való feljutásról, nagy volt ott a csalódottság. De amikor találkoztam a klub embereivel, mindjárt éreztem, hogy süt belőlük a tettvágy. És mivel én is ambiciózus voltam, látták bennem, hogy valóra tudnám váltani a vágyukat. Amikor azt hangoztatták, hogy „ne féljen, minden megváltozik itt, új stadion is lesz”, akkor rábólintottam. Nem bántam meg, mert mintha hazatértem volna a sajátjaimhoz.”

Pecze Károly érzései az első edzés előtt - finoman szólva - negatívak voltak. „Amikor a nagyméretű Téglamező után egyszer csak a DAC fatribünjei előtt találtam magam, furcsa érzés fogott el. Nem volt biztosítva teniszcipő, sem focicipő, ezért az üzletből kellett hozniuk egy párat,” emlékszik vissza ma már mosolyogva. És egyik történetet a másik után szórja.

Például Ján Kapko érkezéséről, aki kiváló erősítést jelentett a védelem jobb oldalára. „Már a Slovanba is el akartam vinni, mikor ott dolgoztam. Abban az időben dobták ki Kapkot a prágai Duklából. A kékek vezetősége viszont kijelentette: nem akarunk egy részeges játékost a csapatba. A DAC-nál ismét előhoztam ezt az ötletet, és a vezetők így reagáltak: amit a mester mond, azt elintézzük. Így is történt, bár nem volt egyszerű, mert Kapko szeretett volna továbbra is a legfelső osztályban szerepelni. Dunaszerdahelyen viszont semmi sem volt lehetetlen. A vezetők egymással versengtek, ki milyen játékost hoz.”

Hogyan fogta vissza a szigorú edző Kapko és a hozzá hasonló játékosok kilengéseit? „Nagy betyárok tudtak lenni, de másrészt megvoltak a kvalitásaik. Amikor az ember látta, hogy teljesítenek a pályán, hajlamos volt visszamenőleg elfelejteni a betyárkodásaikat. Természetesen mindig résen kellett lennem. Olyan zsiványok voltak a csapatban, mint Kapko, Šrámek, Liba, Hodúr - egyik nagyobb, mint a másik -, és ők állandóan a kiskapukat keresték, így az odafigyelés szükségszerű volt. Azonban Dunaszerdahelyen létezett a nyilvános ellenőrzés fogalma, hiszen kisváros lévén mindenki ismert mindenkit,” válaszolja Pecze.

Az egyik ilyen „megelőző” ellenőrzés a híres helyi borozóban, melyre másodedzőjével, Dušan Abrahámmal ment, nem sült el jól. És nem a játékosoknak - akiket nem talált bent -, hanem saját magának. Amikor elhagyta a borozót, az autóját kirabolva találta. „Eltűnt az a táska is, melyben az egész éves edzésterv volt. Akkoriban ez szükséges volt, a fociszövetség is nagyon komolyan vette, az edzőknek meg kellett védeniük,” hangsúlyozza. Másnap csüggedten ment a testnevelési egyesület főnöke, Weisz Mihály után, és ezt mondta neki: „Misi bácsi, a liga elúszott a fenébe. Továbbra is maradok az edző, de már nem garantálom a feljutást. Erre a főnök: Mester, csak nyugi!” Néhány nap elteltével Weisz, aki a város legbefolyásosabb emberének számított, azzal hívta magához Peczét, hogy visszahallotta, ki tudhat valamit a táskájáról. „Másnap reggel az említett borozó elé kellett mennem, és a kukában ott kellett lennie a táskámnak. És ott is volt! Igaz, hogy a dolgok fele hiányzott belőle, de számomra a legértékesebb dolgot, az edzésterveket megtaláltam benne,” emlékszik vissza a hihetetlen élményre Pecze, aki akkor megbizonyosodott Weisz szavairól, hogy ebben a városban mindenki akarja az első ligát. „Ha feljuttatja a csapatot, szobrot emelünk Önnek a téren, mint Petőfinek,” nyugtatta Weisz.

Összejött a történelmi feljutás, jött az első szezon a föderális ligában. „Meg kellett erősíteni a csapatot, mert a különbség az I. SZNL és föderális liga között hatalmas volt, ráadásul a csapat átlagéletkora magas volt, így fokozatosan egészítettük ki.” Ennek szükségességéről mindjárt a második fordulóban megbizonyosodhattak, amikor a Bohemians ellen idegenben egy nyolcast kaptak. „Az öltözőben felejtettem a noteszem, így visszafutottam érte. A játékvezető engedélyt adott a találkozó elkezdésére, és pár pillanat múlva hallom a nézőtéri morajlást: csak nem gólt kaptunk? És mikor felfelé lépkedtem a lépcsőkön, újra hallom az ujjongást. Ez nem lehet igaz. Kilépek az ötözőkből, ránézek az eredményjelzőre, amin 2:0 áll!” eleveníti fel Pecze. A 6. perc ment, és mindkét gólt a DAC későbbi játékosa, Tibor Mičinec szerezte.

A játékosok jöttek és mentek. Csehországban is kinéztek olyanokat, akik rutinosak voltak, de már leírták őket. A DAC leigazolta ezeket a játékosokat és beépítette a csapatba. Közülük többen is a Csallóközben telepedtek le, például Petr Kašpar a mai napig ott él. „Vígh János titkárnak, aki Csehországba indult különböző menedzserekhez, tippeket adtam játékosokról. Egyszer azt mondtam neki: A csapatomban akarom tudni a hátvéd Briegelt. Felírta, és a menedzserekkel való tárgyalás közben előhozta ezt a nevet. Nem tudatosította, hogy egy sokszoros német válogatottról beszél. Ezzel általános derültséget okozott, és a történet gyorsan elterjedt,” húz elő Pecze egy humoros sztorit arról, hogyan viccelte meg a DAC titkárát.

A rejtett professzionalizmus idején a játékosoknak állással kellett rendelkezniük főként azoknál a gyáraknál, amelyek a klub patrónusai voltak. A DAC esetében ezek az egyesült földműves szervezetek voltak, ahonnan a játékosok a fizetésüket kapták, még Pecze edző is. „A labdarúgó szövetség szerint egységes fizetést kaptam, és mellékkeresetként az egyházgellei földműves szervezetben voltam vezetve, mint szakmai referens,” mondja.

A csapat sikerei közül kettő emelkedik ki: az első a Csehszlovák Kupa-győzelem a prágai Sparta ellen (1987), és a Bayern München elleni párharcok az UEFA-kupában (1988). „Hatalmas vágy fűtött minket, hogy visszavágjunk a Spartának, aki főleg otthon mindig kitömött minket. Ez volt az egyik motivációnk, és bár az ellenfél egyértelműen jobb csapat volt, a mérkőzésen a jól megválasztott taktikának köszönhetően ez nem ütközött ki. És a sikerhez a tizenegyes rúgók megfelelő sorrendjének kiválasztása is hozzájárult - ez mindig fontos.”

Azt, hogy a DAC a Bayernt kapta kupabeli ellenfeléül, Pecze furcsa körülmények között tudta meg. „Véget ért a csapat edzése, mikor a titkárságról kiabálnak: Münchenből keresnek. Vajon mit akarhatnak? Kicsit tudtam németül, így beszéltem velük. A klub üzleti igazgatójától tudtam meg, hogy a Bayern lesz az ellenfelünk. Csodálkoztam azon, hogy a németek mindent ennyivel hamarabb tudnak. Akkor értettem meg, mikor ottlétünk során mutattak egy számítógépet, ahol egy összes potenciális ellenfélről szóló adatbázist tároltak, így rólunk is voltak információik.”

„Míg Jupp Heynckes edző havonta 35 000 márkát keresett (a márka és a korona hivatalos árfolyama 1:6 volt, a nem hivatalos elérte akár az 1:20-at is - megj.), én 3200 koronát. Emlékszem rá, akkoriban a határon hogyan rejtegettem száz márkát a zoknimban…,” hasonlítja össze a két klub arányait Pecze. Mindezek ellenére, a DAC két vereséggel (1:3 Münchenben, 0:2 otthon) tisztesen helytállt.            

Pecze Károly ma is bensőséges kapcsolatban áll a csapattal, rendszeresen látogatja a hazai mérkőzéseket. Ezt a programot a hétvégi házában eltöltött idővel köti össze, mely a Kis-Duna partján fekszik, nem messze Csallóközkürttől. A házat azokban az időkben szerezte, mikor a DAC-nál edzősködött.

Az edzői nyugdíj során igyekszik visszaadni családjának ezt, amivel a pályafutása során megrövidítette. „Harmincöt éven át volt nálam az edzői bőröndöm, amelyet egyik helyről a másikra vittem. A foci hobbi, mely kockázatot, áldozatokat követel. Ez egy munka, de nem minden, hiszen van feleség, család. Az ő megértésük nélkül nem megy. Mikor leteszed a bőröndöt, akkor tudatosítod, hogy van családod, amellyel még legalább azt a kevés időt törődni kell. És én ma ebben a helyzetben vagyok,” mondja a 68 éves Pecze, aki még mindig válogathat a lehetőségek közt. „Nem reagálok rájuk, bár ha valami rendkívüli ajánlat jönne…”  

A lányunokájának szenteli idejét, akinek „síoktatóként” is segített. „Kiválóan sízik a nagypapának köszönhetően,” örül Pecze, aki hű maradt az aktív életmódhoz. „Nem tudok mozgás nélkül élni. Teniszezem, sízem, golfozom…”

A végére hagytuk a karácsony témáját. „Az aktív edzősködés alatt rendre az utolsó pillanatra értem haza, de a fa díszítése mindig az én dolgom maradt. Ez így van a mai napig. Az élő fát részesítjük előnyben, és amíg léteznek erdők, ezen nem is akarunk változtatni. Az élő fa kiemeli a karácsony illatát és hangulatát is. Eddig senki sem beszélt rá a műfára.”

A karácsonyi étlap tradicionális lesz náluk. „Klasszikus, nem hiányozhat a káposztaleves, a hal, a karácsonyi ostyák, illetve a roletta mézzel. A feleségem gyönyörűen készíti elő az ételt és a hangulatot is.” Mi a helyzet szerettei megajándékozásával? „Amikor fiatalabb voltam, külföldről ruhát is hoztam a feleségemnek, de felsültem, mert sosem találtam el a megfelelő méretet. Egy idő után aztán felhagytam ezzel és jegyekre cseréltem, melyek koncertekre, színházba, masszázsra vagy relaxációra szóltak. Természetesen az ajándékok vásárlásakor az unokámról sem feledkezünk meg.”

Megesett, hogy Törökországban töltötte az ünnepeket, és a főként muszlimok által lakott országban nem ünneplik a karácsonyt. „A karácsonyt az ankarai nagykövetünknél töltöttem, így tradicionális szlovák ünnep volt, karácsonyfával,” zárja le Pecze.

Névjegy: Pecze Károly

Szepsiből származik, Kassán született (1946. február 7-én). A Szepsi, a pozsonyi Inter és a TSMB Tarnóka csapatainál eltöltött játékos pályafutását egészségügyi gondok miatt abba kellett hagynia, és edző lett. Elsőként a TSMB Tarnóka csapatát edzette (1976-79). A ZVL Zsolna (1979-82) és a pozsonyi Slovan - ahol Michal Vičan (1982-84) mellett dolgozott - után 1984-ben a DAC-hoz került, amely az I. SZNL-ban szerepelt. Rögtön az első évben feljutatta a csapatot az élvonalba, és 1987-ben a csapattal elhódította a Csehszlovák Kupát. Az 1987/88-as szezonban föderális bajnokság harmadik helyén végzett a DAC-cal. Öt évad után a Rába ETO Győrbe (1989-91) vezetett útja, majd karrierjét az nyitrai FC-ben (1991-92), a Wisla Krakkóban (1992-93) és a nagyszombati Spartakban (1994-97) folytatta, ahol felvirágoztatta a város labdarúgását. 1997-ben ezüstérmes lett a Spartakkal, amikor is az utolsó fordulóban veszítették el a bajnoki címet a Rimaszombat elleni mérkőzésen. Ezután átvette az 1. FC Kassát (1997-98), melyet a Bajnokok Ligájában is vezetett, például Alex Ferguson Manchester Unitedje ellen. Egy török szerepvállalás következett - a Genclerbirligi Ankara (1998-2000) és a Caykur Rizespor (2000-2002) csapatainál. További edzői megállói: Inter Pozsony (2002-2004), a görög Panionios (2004), az MŠK Zsolna (2005), a török Sivaspor (2006-2007), a nagyszombati Spartak (2008-2009). Pozsonyivánkán él, nős, két fiú édesapja.

Harsányi László