Marin, hogyan értékeled első bajnokidat a szlovák élvonalban néhány nap elteltével?

„A piros lap utáni első gondolatom az volt, hogy biztosan nyerünk. De hát ilyen a futball. Az egész meccsen emberelőnyben vagy, tudod, hogy győznöd kell, de a végeredmény 1:1. Tanulnunk kell ebből, és már a következő találkozóra koncentrálni. Most már a Zólyombrézó elleni bajnokira kell gondolnunk és arra, hogyan kéne játszanunk ahhoz, hogy három pontot szerezzünk.”

Jobb debütálást elképzelni is nehéz, hiszen a gólodon kívül még egy büntetőt is kiharcoltál.

„Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból sikeres volt a debütálásom, de a pozitív személyi statisztikák semmit sem érnek, ha nem győz a csapat. Megszereztem az első gólomat, de ha nekem nem is sikerült volna, akkor talán más talál be. Ilyen a futball - most nekem sikerült, legközelebb más csapattársamnak fog. Kiváló hangulat uralkodott a stadionban, fantasztikus szurkolók előtt játszottunk, akik kilencven percen keresztül buzdítottak, hajszoltak minket a győzelembe. Tehát a szurkolásról is remek benyomásaim vannak.”

Milyen érzések kavarogtak benned a gólnál, és kinek ajánlod?

„Remek érzés volt, mert kilenc hónapja nem játszottam tétmérkőzést, és ez volt a lehető legjobb visszatérés. Bízom benne, hogy minden meccsel jobb leszek. És nemcsak én, hanem az egész csapat is. A gólt családomnak, a feleségemnek, lányomnak, szüleimnek, a horvátországi edzőmnek - akivel öt hónapon keresztül egyéni edzéstervet végeztem - ajánlom és mindenkinek, aki mellettem volt ebben a nehéz időszakban.”

Mit árulsz el nekünk a legszűkebb családodról? Hogy érzitek magatokat Dunaszerdahelyen?

„Lucia lányom három hónap múlva kétéves lesz. Lucia és a feleségem, Tea itt élnek velem, ami csodálatos a számunkra. Ha egy kevés szabadidőm van, a lányommal játszom. Remekül érezzük magunkat Dunaszerdahelyen és a klubnál is. Három évig éltünk Ukrajnában, így már ismerjük a légiós életet; tudjuk, milyen érzés az otthonunktól távol élni. Ukrajnában és Horvátországban is egy sokkal nagyobb városban laktunk, de itt is megvan minden, amire szükségünk van. És az emberek is nagyon kedvesek, barátságosak, segítőkészek mindenben.”

Mik a futballal kapcsolatos terveid? A posztodon szereplő játékos közül ki a példaképed?

„Olyan ember és játékos vagyok, aki minden nap a javulásra gondol. Nem töröm a fejem azon, mi lesz majd egy-két év múlva. Mindig a pillanatnyi helyzetre és a holnapra koncentrálok. Most már a következő, Zólyombrézó elleni összecsapás jár a fejemben. A szombatra koncentrálok, nem pedig arra, hogy mi lesz egy év múlva. Egy fiatal játékosnak általában vannak példaképei és arról álmodozik, hogy valamelyik topliga élcsapatánál szerepel majd. Pillanatnyilag 26 éves vagyok, Dunaszerdahelyen játszom, és itt akarom a legjobb formám nyújtani; megmutatni, hogy minden egyes mérkőzéssel fejlődik a DAC: a csapatnak, ezeknek a szurkolóknak, a tulajdonosnak.”

A szurkolók csalódottan hagyták el vasárnap a stadiont. Mivel csalogatnád ki őket a következő, szombaton koraeste megrendezésre kerülő Zólyombrézó elleni találkozóra?

„Megértem a csalódottságukat, mert a meccs után én sem tudtam elaludni. Gondolatban mindig visszatértem a találkozóhoz, és én is ugyanúgy csalódott voltam. Tudom, hogy a Zólyombrézó ellen győznünk kell, ezért meg szeretném kérni az összes szurkolónkat, akik kint voltak az első meccsünkön, hogy legközelebb is jöjjenek segíteni. Szükségünk van a lelátó támogatására. A csapat formálódik, új játékosok, edzők érkeztek, és a segítségükkel nem száz, hanem száztíz százalékot nyújtunk majd!”