Ön szerint mi volt a siker kulcsa? Miért tudta egy ilyen kisváros csapata a legjobbakkal is felvenni a harcot?

„Biztosan jó edzőjük volt (nevet). Nagy volt az akarat, és meg akartuk mutatni, hogy a Csallóközben képesek jó futballt csinálni, igyekeztünk bekerülni a csehszlovák labdarúgás legjobbjai közé. Ez a folyamat a szlovák első ligába való feljutással vette kezdetét, majd felléptünk a föderális élvonalba is, és Dunaszerdahely neve már Prágában is ismert lett, nemcsak Pozsonyban. Ezzel együtt a mi étvágyunk is nőtt, hogy valami nagyot alkossunk. Az akkori játékoskeret tapasztalt volt, és jól működött. A klubvezetők jó kapcsolatokat ápoltak a fontosabb politikai személyekkel, ami fontos volt akkoriban, és sikerült elnyerniük a földműves szövetkezetek támogatását, akik aztán saját magukénak érezték a DAC sikereit. A mezőgazdasági termelés csehszlovák mértékkel nézve is a legmagasabb szinten volt, így olyan futballt adtak a nézőknek és a szurkolóknak, amilyenről álmodoztak.”

Ez volt tehát a háttér. De ez önmagában kevés lett volna megfelelő személyek nélkül.

„Igen, ez az említett háttér teremtette meg az alapokat, de a sportalapok is megvoltak, amelyek közé természetesen elsősorban a játékosállomány és az ő kiválasztásuk tartozott. Már viccelődtünk az edzők szerepének fontosságáról, de ez igaz, hiszen ők rakják össze a csapatot, és így minden klubnak elválaszthatatlan szereplői. Ők képesek kialakítani a koncepciót, amelyet annak idején sikerült „eltalálnunk” a dunaszerdahelyi viszonyokhoz mérten. Továbbá egy klub fontos részei azok az emberek is, akik segítenek az edzőnek a játékosok kiválasztásában, hiszen ők képesek leigazolni az edző által kitippelt labdarúgót. Akkoriban egy remek generáció futballozott Dunaszerdahelyen, akik kiharcolták a feljutást: Tóth, Majoros, Audi, Lelkes, Lépes. Ők a nemzeti ligában évről évre bizonyították, hogy mennyire jók, még ha a feljutás nem is jött össze nekik. Mivel ők sem lettek fiatalabbak, így egy új, perspektivikus csapatot kellett építenünk. A klubvezetők és a földművelő szövetkezetek nagyon segítőkészek voltak az új labdarúgók felkutatásában. A játékosok, edzők és a funkcionáriusok által alkotott háromszög nagyon fontos a futballban, és ez remekül működött Dunaszerdahelyen. Okos és tapasztalt vezetői voltak a klubnak. Nem felejtem el Weisz Misi bácsit, aki mindent irányított, vagy a Nagyékat és Šanta urat, akik szintén nagyban hozzájárultak a dunaszerdahelyi foci fejlődéséhez, növekedéséhez. Annak ellenére is önfeláldozóan dolgoztak a saját szakterületeiken, hogy nem volt sok tapasztalatuk, és menet közben kellett tanulniuk. Amikor a Slovantól a DAC-hoz érkeztem, talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt a csehszlovák futballban uralkodó viszonyokkal, de igyekeztek respektálni a kéréseimet, és teljesíteni is azokat. Így alakítgattuk a csapatot, ami nem ment egyik napról a másikra, de a harmadik év után már elkezdünk meghatározóbb szerepet játszani a csehszlovák labdarúgás térképén, és végül a Csehszlovák Kupában fel is értünk a csúcsa. Remek időszak volt.”

Emlékszik még a győztes kupadöntők utáni eufóriára, az akkori érzésekre?

„Természetesen, ezek felejthetetlen élmények. A Dunaszerdahelyre való érkezésem előtt Vičan asszisztenseként már átéltem a Csehszlovák Kupa elhódítását, majd vezetőedzőként is bejuttattam a Slovant a kupadöntőbe, ahol alulmaradtunk a prágai Duklával szemben. Akkoriban felbuzdultunk azon, hogy sikerült feljutnunk az első ligába, hatalmas vágy hajtott minket. Olyat éreztem, amire azelőtt sehol nem volt alkalmam: a csallóközi emberek imádják a futballt. Elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a végső siker érdekében. Természetesen szükségünk volt szerencsére is, de makacsul mentünk a célunk után, bíztunk magunkban annak ellenére is, hogy az ellenfeleink tapasztaltabbak voltak. Szeretném egy hasonló siker ünneplését még átélni Dunaszerdahelyen. Remélem, erre nem kell sokáig várni, és nagyon szorítok hozzá!”