1996 elején az Inter - DAC vonalon a Simonyról származó 25 éves játékos, Roman Greguška került Dunaszerdahelyre, az ellentétes irányba pedig Pinte Attila vándorolt. „Abban az időben Jozef Valovič edző alatt átszervezés folyt az Interben, ami engem rosszul érintett. Ezért megörültem, mikor a ma már megboldogult Szikora György segítő kezet nyújtott. Abban az időben ő volt a DAC edzője, és a csapatához vitt. Bár az ismeretlenbe mentem, nem volt ezzel semmi gondom,” ecseteli Greguška a 19 évvel ezelőtti, Csallóközbe való igazolása körülményeit.

Az öltözőben jó társaságra lelt. „Bár gyakran cserélődött, mert az igazolásokra nem volt pénz, így a keret már nem volt olyan erős, mint amikor a pozsonyi Inter mezében szlovák kupadöntőt játszottam a DAC ellen. Több játékos érkezett az alacsonyabb osztályokból, de jöttek rutinosak is, ami jó volt. A DAC-ban mindig jó közösség volt annak ellenére, hogy a keret szinte minden évben cserélődött. A közösség a mai napig felejthetetlen.” Tegyük még hozzá, hogy pont Greguška volt az, aki a sorsdöntő tizenegyest értékesítette a Szlovák Kupa döntőjében, melyet a pozsonyi Inter és a DAC csapata vívott Máriatölgyesen (1995. június 18.). Büntetőkkel a sárga-feketék nyertek 3:1 arányban; a rendes játékidőben 1:1-es döntetlen született. Egyébként hidegvérét és a büntetők biztos értékesítését később a DAC mezében is megvillantotta.

És nem felejti el az első sárga-kék mezben lejátszott bajnoki mérkőzését sem, amikor csapatunkat a Téglamezőn 1:7-re ütötte ki a Slovan. 1996. március 2-át írtak. „Ez igaz, sosem felejtem el. Csak egy gólt szereztünk és több helyzetet is kihagytunk, viszont hétszer kapituláltunk. Emlékszem rá, hogyan skandálta a közönség: Tízet, tízet… Megalázó volt. Ráadásul Szikora edző aznap ünnepelte 49. születésnapját, így csúnya ajándékot kapott tőlünk.” Tegyük hozzá, nagy hóvihar tombolt akkor, a pálya be volt havazva és az akkori eredmény a DAC történetének harmadik legsúlyosabb veresége az élvonalban.

Akkoriban a dunaszerdahelyi fociban kusza állapotok uralkodtak, nem volt stabilitás, és ezt tükrözték az eredmények is. „Először sikerrel küzdöttünk a kiesés ellen, majd kiestünk, ismét feljutottunk, majd megint jött a kiesés… Úgy gondolom, egyes problémák ellenére a klub működött, a funkcionáriusok - Šanta Imrével az élen - mindent megtettek, ami az erejükből telt,” emlékszik vissza a Dunaszerdahelyen eltöltött öt évre Greguška.

Három szezonon keresztül egy csapatban játszott Radványi Miklóssal, a DAC jelenlegi edzőjével: „A nagyszombati Spartak csapatából tért vissza, később külföldre igazolt. Nagyon jó volt a kapcsolatom Mikivel, jókedvű ember és remek csatár volt. A legjobbakat kívánom neki, hogy eredményes legyen a csapattal.”

„Hazai pályán bárkit képesek voltunk legyőzni, vagy bárkinek megnehezíteni a dolgát, idegenben viszont halványak voltunk, nagyon kevés helyről tértünk haza ponttal. Amikor elhagytuk a járást, az már nem a Dunaszerdahely volt,” tér vissza a csapat akkori szerepléséhez. És a nézők? „Rájuk egy rossz szavam sem lehet. Akkoriban kevesebb ember járt ki, és irigylem a DAC mostani játékosait, hogy ilyen szép számban kíváncsiak rájuk. Minden egyes embert meg kéne becsülniük, aki kilátogat a stadionba,” reagál erre a témára.

A klubnál eltöltött időszak során sok játékostárssal találkozott, öt év alatt nyolc edző fordult meg a csapatnál. Ahogy mondani szokás, ez egy változatos és hasznos tapasztalat volt a számára. „Egyes edzőket jobban kedvel az ember, másokat kevésbé, de az Interben tapasztaltak után megtanultam, hogy kell kiegyezni ezekkel a dolgokkal, és csak a saját dolgommal törődtem. Például jött Jozef Adamec, aki már az Interben is az edzőm volt, vagy Ladislav Škorpil, és még sokan mások. Minden edzőmmel igyekeztem kerülni a konfliktusokat, ami szerintem sikerült is egészen a pályafutásom végéig,” tette hozzá a most 44 éves Greguška, aki sosem tartozott a bajkeverő játékosok közé, épp ellenkezőleg.

Karrierjét nagyrészt védekező középpályásként töltötte, néha védőt is játszott, és idősebb korában (egyébként 38 évesen még pályára lépett az első ligában a ViOn játékosaként!) középső védőként szerepelt. „Legjobban középpályásként éreztem magam, de ha az edzőnek más poszton volt rám szüksége, az sem okozott gondot. Megbecsültem, hogy olyan futballt játszhattam, amilyet. A mai foci ugyanis más, sok benne a fiatal játékos”, mondja.

Ma is érdekli, hogyan szerepelnek egykori csapatai. A DAC jelenlegi szereplését is figyelemmel kíséri. „Követem egykori csapataim szereplését. Leginkább a DAC és Aranyosmarót iránt érdeklődöm, hiszen ezeknél a csapatoknál öt szép évet töltöttem.”

Tavaly szülővárosában, Simonyban fejezte be aktív pályafutását, abban a klubban, ahonnan egykor indult. „Már megvolt rá a korom,” jegyzi meg. De még nem volt neki elég, és… „Időnként pályára lépek a legalacsonyabb osztályban szereplő brogyáni csapatban, de csak azért, hogy mozgásban maradjak,” magyarázza. „Főként az edzőséggel foglalkozom, az ifiknek próbálom átadni tapasztalataimat,” teszi hozzá. Simonyban dolgozik egy olyan cégnél, amely gumiból készült lábbeliket készít és forgalmaz. „Örülök, hogy a labdarúgó karrierem befejeztével sikerült állást találnom, ami nem egyszerű dolog. És a foci megmaradt hobbinak,” zárja le beszélgetésünket.

Névjegy: Roman Greguška               

Simonyban született (1970. szeptember 26-án). Karrierjét szülővárosában kezdte, és itt is fejezte be ugyanabban a klubban - mely már az FK Tempo Simony nevet viseli. Középpályásként és középső védőként is szerepelt, katonai szolgálatát a VTJ Turócszentmárton csapatánál töltötte. A legfelső osztályban az Inter játékosaként debütált (1994-1996), ahonnan az 1995/1996-os szezon téli szünetében a DAC-hoz igazolt. Öt és fél szezont töltött itt (1996-2001) és 156 mérkőzést játszott, ezek közül 94-et az első ligában (hat gólt szerzett), 62-t pedig a második ligában (10 gól). További csapatai az MFK Máriatölgyes (2001-2003, 2003.9.6-tól 2004.6.30-ig kölcsönjáték Aranyosmaróton), a ViOn Aranyosmarót (2004-2009), az FC Spartak Bán (2009-2010) és az FK Tempo Simony (2010-2014). Jelenleg a Tempo Simony idősebb ifijeit edzi.  

Harsányi László