Harminc éve hódította el a DAC a Szlovák és a Csehszlovák kupát. A klub legnagyobb sikerét felidéző ünnepségsorozat múlt pénteken, a Habos napok keretén belül folytatódott, ahol az 1987-es csapat öt tagja lépett a szurkolók elé - Ján Kapko, Tibor Mičinec, Karol Krištof, Petr Kašpar és Fieber Péter. A három évtizeddel ezelőtti eseményekről Tibor Mičineccel, a DAC legendás támadójával beszélgettünk.

Tibor, hogyan került annak idején Dunaszerdahelyre?

„Minden azzal az emlékezetes mérkőzéssel kezdődött, amikor 1985 őszén Prágába érkezett a DAC, a Bohemians elleni találkozóra. A dunaszerdahelyi újonc ambiciózus volt, de végül nyolc gólt kaptak. Én két góllal és három gólpasszal zártam. Az aznap nyújtott teljesítményemmel lényegében el is intéztem a DAC-ba való átigazolásom. Ezt követően ha a Dunaszerdahely bármikor Prágában vagy a környéken futballozott - akár a Slavia vagy a Sparta ellen -, a klubvezetők és Šanta Imre klubelnök mindig eljöttek utánam, méghozzá gyümölccsel és zöldségekkel teli táskákkal. Minden nappal többet és többet kínáltak, így végül beadtam a derekam, és aláírtam a DAC-hoz (nevet).”

Kikereste a térképen, hogy tulajdonképpen hova is érkezik?

„Bevallom, nem tudtam, hol fekszik Dunaszerdahely városa, de természetesen megtaláltam a térképen. Sohasem bántam meg, hogy elköteleztem magam a DAC-hoz, hiszen ez egy új tapasztalat volt. Egy új helyet, játékosokat és edzőket ismerhettem meg - az itteni szerepvállalásomra úgy emlékszem vissza, mint egy jó döntésre, és nagyon örülök annak, hogy két és fél évig segíthettem a csapatot útban az itt elért sikerek felé.”

Egy olyan kisváros, mint abban az időben Dunaszerdahely, képes volt a nagy klubok konkurenciájában sikereket elérni. Ön szerint ez minek tudható be?

„A jó társaság. Az edzésen szlovák, magyar és cseh játékoscsoportokra osztódtunk, ám abban a pillanatban, amint kifutottunk a pályára, ezek a nemzetiségi különbségek megszűntek, és mindannyiunknak ugyanaz a cél lebegett a szemünk előtt - legyőzni az ellenfelet. Mindegy, hogy Medgyes, Majoros, Kapko, Kašpar, én, Liba, Šrámek vagy Vahala kapott szerepet, mi mindig szép focit játszottunk. A mérkőzésekről is csodálatos emlékeim vannak, főleg a hazaiakról. Minden egyes összecsapásra teltház volt kíváncsi, így hatalmas élmény volt pályára lépni, és mindig nagyon vártuk a következő találkozót. Dunaszerdahely és a környéke már akkor is élt-halt a fociért. A vezetőség egyszerűen mindent megtett annak érdekében, hogy kiváló feltételek mellett dolgozhassunk. Ami például az edzőtáborokat illeti, ilyen jókat még a Bohemiansnál sem éltem át. Abban az időben remek együttesek szerepeltek a csehszlovák élvonalban, a bezárt határok miatt senki sem igazolhatott külföldre. Harmadikként végezni egy ilyen mezőnyben, amely tele volt jobbnál jobb játékosokkal, akkora sikert jelentett, mintha megnyertük volna a bajnokságot. Nagyra becsültem a bronzérmet, és örülök, hogy a részese lehettem.”

Idén ünnepeljük a harmincadik évfordulóját a Szlovák és a Csehszlovák Kupa elhódításának. Hogyan emlékszik vissza a klub történetének legnagyobb sikerére?

„Hihetetlen, hogy immár harminc év telt el azóta. Ahogy mondani szokás: mintha csak tegnap lett volna. Csodálatos mérkőzés volt a Sparta elleni döntő. A prágai csapat tömve volt válogatott labdarúgókkal, így igazából nem is a Spartát, hanem tulajdonképpen a csehszlovák válogatottat győztük le, ami csak keveseknek sikerült. Bár csak tizenegyespárbajban diadalmaskodtunk, de kiváló focit játszottunk, és az egész csapat megérdemelte a sikert. Nagyon szerettük volna elhódítani a kupát, és végül akarattal, Pecze edző plusz a csapatot körülvevő emberek munkájával és a taktikai utasítások tökéletes betartásával végül célt is értünk. Nagy siker volt ez. A meccsbe beletettük a szívünk-lelkünk, és végül sikerült megkaparintanunk a kupát.”

Figyelemmel követi együttesünk szereplését? Mi a véleménye az épülő stadionunkról és a klubnál folytatott fejlesztésekről?

„Ez valami csodálatos. Van otthon egy szatellit antennám, így figyelemmel követem a szlovák labdarúgást. Többször is láttam a DAC-ot: a Zsolna és a Slovan ellen is, és meg kell mondanom, hogy Dunaszerdahely ugyanolyan futballszerető város maradt. Itt mindig szenvedélyes szurkolók voltak, akik akkor is szurkoltak, amikor nem ment a csapatnak. Emlékszem, hogy a Sparta ellen kettő-nullás hátrányban voltunk, de a drukkerek csodálatos szurkolásának köszönhetően végül kettő-kettő lett a végeredmény. Ők a legjobbak Szlovákiában. Irigylem azokat a játékosokat, akik ilyen gyönyörű stadionban futballozhatnak. Remélem, hogy egy nap legalább edzőként visszatérhetek Dunaszerdahelyre, mert minden tréner leghőbb vágya az, hogy olyan csapatot vezethessen, ahol azelőtt labdarúgóként is megfordult. Ez a titkos vágyam, de nem tudom, teljesül-e valaha, még ha a második vonalban már edzhettem is a DAC-ot.”

Mivel foglakozik jelenleg?

„Dolgozom, és ez mellett Prága környéken edzősködöm. Nem látok abban különbséget, hogy milyen szinten dolgozik egy edző. Ha valaki sikeres akar lenni, akkor a lehető legjobban fel kell készítenie az együttesét - akár a járási bajnokságról, vagy az élvonalról legyen is szó. Sok tapasztalatot gyűjthettem Karel Jarolím mellett másodedzőként a Slovannál. Ott alkalmazhattam azokat a dolgokat, amelyeket a tizenöt éves aktív pályafutásom alatt tanultam. A legfőbb dolog, hogy ha az ember sikeres akar lenni, akkor nemhogy száz, de százötven százalékosan kell dolgoznia, hogy átadhassa azokat a tapasztalatokat, amelyeket a pályafutása során elsajátított. Ez azért is fontos, hogy a játékosok lássák, mit kell csinálniuk a pályán, és hogy minden egyes pillanatban tudják, hova kell mozogniuk, hogyan kell viselkedniük. Természetesen az illetőnek, aki ezeket megmutatja nekik, szakembernek kell lennie, és nem egy olyan egykori labdarúgónak, aki sohasem szerepelt az élvonalban. Úgy vélem, hogy ez hibás dolog. Egy kicsit neheztelek is a klubok vezetőire, akiknek olyan edzőkre esik a választásuk, akik nem tudhatnak jelentős játékos pályafutást maguk mögött. A tizenöt éves aktív karrierem nem egy, hanem rögtön három futballfőiskolával is felér. Ezért is gondolom úgy, hogy készen állok az élvonalra, de nehéz oda bekerülni. Hiszem, hogy sikeres lehetnék, csak a dolog legnehezebb része az odakerülés.”