Rácz László (született 1961. március 25-én) kárpátaljai magyarként 47-szeres szovjet válogatott volt, az 1988-as Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett, részt vett az 1986-os mexikói és 1990-es olaszországi világbajnokságon. Pályafutása nagy részét a Dinamo Kijev csapatában töltötte, amellyel négyszeres szovjet bajnok és szovjet kupa győztes lett, 1986-ban pedig elhódította a Kupagyőztesek Európa-kupáját. Később játszott az Espanyol Barcelonában, az 1991/92-es idényben pedig magyar bajnoki címhez segítette a Ferencvárost.

Mi hozott Dunaszerdahelyre egy egykori világsztár labdarúgót?

„László Csaba telefonált, és elmondta: szeretné, ha eljönnék Dunaszerdahelyre, és megnézném, milyen infrastruktúra, akadémia van itt, és milyen a futballhoz kapcsolódó élet. Azt szerette volna, hogyha látom az itteni fejlődést, és úgy gondolja, hogy valamiképp együtt tudnánk működni. Eljöttem tehát, és megnéztük az akadémiát. Láttam már néhányat Ukrajnában is - a Dinamo Kijevét, a Sahtar Doneckét, a Dnyepropetrovszkét -, de ha az említett három klub akadémiáját összerakjuk, még akkor sem közelítik meg a dunaszerdahelyi szintjét. 2018-ra Közép-Kelet-Európa egyik legnagyobb akadémiája lehet a DAC-é. Le a kalappal az előtt, hogy az itteni tulajdonos és a város lakói mennyire szeretik a focit. Lassan elkészül az új stadion és az akadémia is, azáltal az emberek a focin keresztül minőségi szórakoztatást kapnak. Ilyenre csak egy különleges ember képes. Látva a jelent és a komoly infrastruktúrát, úgy gondolom, hogy ide minden korosztály legjobbjainak kell kerülniük. Olyan felfogásban kellene nekik nap mint nap edzeni, hogy tudják: megtiszteltetés itt lenni. Ha ez a felfogás lesz kezdetektől fogva, akkor a dunaszerdahelyi klub mindenképpen felfelé fog haladni.”

Mióta ismeri László Csabát, és milyen kapcsolat fűzi önt a vezetőedzőnkhöz?

„Folyamatos kapcsolatban álltunk már akkor is, amikor ő volt a Ferencváros edzője, vagy a litván válogatott szövetségi kapitánya és akkor is, amikor Skóciában dolgozott a Heartsnál. Miután Skóciában az év menedzserének választották, elmondta, hogy több kecsegtető ajánlatot is kapott főleg orosz kluboktól. Akkor arra kért, hogy elmennék-e vele Oroszországba, mert csak akkor vállalja el a munkát. Ismerve karizmáját és a foci iránti szeretetét, rögtön igent mondtam. Viszont nem jött össze a dolog, és végül a litván válogatottnál kötött ki, de továbbra is kapcsolatban maradtunk.”

Mondhatjuk, hogy barátság fűzi önt László Csabához?

„Igen. Mindketten magyarok vagyunk, csak én nem Erdélyből, hanem Kárpátaljáról származom. Hasonló a mentalitásunk, sok mindenben hasonlóképpen gondolkodunk. Ugyanúgy látjuk a dolgokat - erre jó példa a Ferencváros, ahol mindketten tevékenykedtünk edzőként, és én játékosként is. Amikor az ottani állapotokról beszélgettünk, akkor ugyanazt mondta, amit én is átéltem ott - semmi új a nap alatt.”

1982 elején volt egy DAC–Dinamo Kijev edzőmérkőzés Dunaszerdahelyen. Ön 1981-től lett a kijevi együttes játékosa, viszont az összeállításban nem szerepel az ön neve. Jelen volt akkor Dunaszerdahelyen?

„Nem voltam itt, de már nem emlékszem, miért. Talán a korosztályos válogatottal szerepeltem valahol. Egyébként most járok erre először. Őszintén szólva nagy meglepetés nekem az, amit itt látok a városban. Azt gondoltam még a csehszlovák időkből, hogy a csehek gazdaságilag erősebbek, de amikor végigjöttem a városon, nagyon kellemesen csalódtam abból a szempontból, hogy sok új ház épül, és rendezett a környezet. Arra gondoltam, hogy esetleg Bécs közelsége is közre játszhat ebben, és az itteni emberek inkább már nyugat-európainak érzik magukat, úgy gondolkodnak. Ez nagyon jó dolog, hiszen én is mindig nyugat-európainak éreztem magam, annak ellenére, hogy a Szovjetunióban éltem.”

Szombaton megtekintette az U19-es és a B csapatunk mérkőzését is, vasárnap pedig jelen volt az A csapat hazai összecsapásán is. Vegyük sorba a látottakat. A fiataljaink kiütötték kassai ellenfelüket…

„Rögtön az első perctől lehetett látni a két csapat közötti jelentős különbséget. Először azt hittem, hogy a sárga mezt viselő csapat a hazai, de aztán az első gól után fel lettem világosítva, hogy a fehérben játszók. Tetszett a mérkőzés, és ami a leginkább imponált, hogy végig szervezetten futballozott a DAC, még a nagy arányú vezetés ellenére is. Jól tartották a labdát, kihasználták a pálya szélességét, modernül futballoztak - tudták, mit kell csinálni a pályán. Aztán jött a kiállítás, ami megkönnyítette a hazaiak dolgát, de már a piros lap előtt is látható volt a nyilvánvaló különbség.”

Délután déjá vu érzésünk lehetett, hiszen a B-csapatunk szintén öt-nullára diadalmaskodott a tabellautolsó ellen…

„Ott is kellemesen meglepődtem, hiszen ugyanaz volt a hozzáállás, mint a fiatalabbaknál. Nem lehetett annyira látni a különbséget, hiszen tetszetősen játszott az ellenfél, jól tartották a labdát. A bekapott gólok ellenére sem álltak le, mentek tovább. A DAC kihasználta a lehetőségeit, szép gólokat lőttek. Összességében több helyzete volt a hazaiaknak, jobban akarták a győzelmet, és nem csodálkozom, hogy ennyi néző jött ki szurkolni, hiszen a foci a nézőkért van. Ukrajnában nincs sok néző a meccseken, mert unalmasak, én is inkább az európai élbajnokságokat nézem a tévében. Itt az első perctől az utolsóig nagy volt a hajtás. A fociban a hozzáállás a legfontosabb dolog. Ez már egy plusz, és ha vannak még klasszis játékosok, akkor az még szórakoztatóbb.”

Az A-csapat egy kulcsfontosságú hazai mérkőzésen döntetlent ért el. Hogyan látta az összecsapást?

„Az ellenfélnél rutinos futballisták szerepelnek, és ezt lehetett is látni a pályán. Tudták, mi a feladatuk: egy döntetlen tökéletesen megfelelt nekik. A DAC-nál több fiatal játékos is szerepet kapott, de láttam picit gyengébb teljesítményeket is. A fiatal játékosoknak nagy kihívás lehet a sorozatos győzelmek kivívása, továbbá az a tény, hogy esély nyílt az európai kupaporondra való kilépésre. Ez a tulajdonos számára is egy nagy előrelépés lenne, és egy kiváló visszajelzés arról, hogy amit csinál, azt jól csinálja. Lehetett érezni ezt a nyomást. Úgy vélem, hogy ha ez a két csapat tétnélküli meccset vívott volna, akkor a DAC az első perctől nekiugrik a vendégeknek. Azonban így, hogy komoly volt a tét, óvatosabban játszottak, hiszen az ellenfél kontrái veszélyesek voltak, és ha sikerült volna betalálniuk, akkor még nehezebb megfordítani az eredményt egy ilyen rutinos csapat ellen. A vendégek jól tartották a labdát, és gyakran potyogtak, fetrengtek. Én nem szeretem ezeket a taktikai húzásokat. A játékvezető is lehetett volna szigorúbb velük. Az első gól után megkönnyebbültem. Szép találat, jó csatárteljesítmény. Pár perc elteltével azonban egy véletlen góllal kiegyenlített az ellenfél. Ez a találat nem volt benne a játékban. A második félidőben ismét sikerült megszerezni a vezetést, és akkor arra gondoltam, hogy most kéne tovább nyomni, és akkor jöhetne akár a harmadik gól is. Erre ismét kiegyenlített az ellenfél, ami szintén nem benne a meccsben. A DAC második gólja egy tudatos, szép akció végén született, míg a vendégek egyenlítő találata elég szerencsés volt. A kapufáról visszapattanó labda pont az ellenfél csatárához került. Ez szimplán balszerencse, ami viszont lelkileg is vissza tudja vetni az együttest, és az ellenfélnek sikerült megtartania a kedvező eredményt a végéig. Összességében akartak, mentek a játékosok, de a középpályán rengeteg volt a hiba, amik miatt a végén aggódtam, hogy esetleg még egyszer betalál a vendégcsapat. Így legalább sikerült megtartani a veretlenségi sorozatot, bár az európai kupaszereplésről szőtt álmoknak eléggé betett a döntetlen. A közönség látta, érezte, hogy a futballisták mindent megpróbáltak, és ezért is éltették a játékosokat a meccs végén.”

Mit szól az épülő stadionhoz, és a benne uralkodó hangulathoz?

„Nagyon jó volt. A feleségemmel látogattam ki a meccsre, aki még nem volt külföldi mérkőzésen - pláne nem ilyen szép stadionban. Eddig csak a kijevi, százezer főt befogadó stadionban járt. Annyira szurkolt a hazaiaknak, hogy bele is izzadt, idegeskedett. Mondta is nekem: ’Jó, hogy nem vagy edző, és nem is leszel, mert ez a stressz kibírhatatlan!’. Azt válaszoltam neki, hogy nem is akarok, hiszen ha mi ilyen idegesek vagyunk a lelátón, akkor el sem tudom képzelni, mit érezhet Csaba a kispadon. Viszont ő már sok mindent átélt, és folyamatosan ezt csinálja. Ez nagyon nehéz munka. A hangulat csodálatos volt, és biztosra veszem, hogy ha jól fog játszani a csapat, akkor a kész stadionba akár tizenkétezer ember is kilátogat majd.”

Az ön aktív pályafutása során a csehszlovák és a magyar foci is világszínvonalú volt. Mt gondol a mai magyar és szlovák labdarúgásról?

„Régebben, még a Szovjetunió létezése alatt a csehszlovák foci minőségi volt, tele remek játékosokkal, akik jó együttesekben szerepeltek. Csehszlovákia különválása után a cseh válogatott volt az erősebb, de hogy ha megnézzük az utóbbi idők selejtezőit és a bajnokságokat, akkor láthatjuk, hogy a magyar foci is fejlődik. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a jelenlegi kormány aktívan részt vesz a magyar labdarúgásban, komoly támogatásokat nyújtanak az első-, másod- és harmadosztályú kluboknak. A támogatás akkor jön, hogy ha az adott klub hazai fiatalokat játszat a külföldiek helyett. Az is jó dolog, hogy épülnek a stadionok. A szlovák játékosok viszont fizikálisan előrébb tartanak. A magyar válogatott remekül szerepelt az Európa-bajnokságon, és látni lehetett, hogy fizikálisan Storck szövetségi kapitány és az elődje, Dárdai Pál nagyon jól felkészítette a futballistákat, beléjük nevelte a saját filozófiáját. A szövetség vezetője, Csányi Sándor bízik Storckban, szabad kezet adott neki. Ez nagyon jó, azonban klubszinten még nincs az a hajtás, küzdeni tudás, akarás, mint Szlovákiában. Ha esetleg a jövőben a szlovák kormány is a magyarhoz hasonlóan fogja támogatni a focit, akkor az itteni bajnokság színvonala is nőni fog.”

Hol él, és mivel foglalkozik jelenleg Rácz László?

„Több mint huszonöt éve képviselek egy ukrán gyárat Magyarországon. Ezen kívül folyamatosan szerepet kapok a Dinamo Kijev öregfiúk-együttesében. Van, hogy egyes csapatokhoz beajánlok néhány játékost is. Nem vagyok lekötve, de nem is akarok lenni, hiszen legutóbb négy éve voltam edző, és már nem hiányzik az ezzel járó idegeskedés, ráadásul az ukrán bajnokságban jelenleg nagyon rossz a helyzet. Ismerjük az országot sújtó problémákat, melyek a Kárpátalján annyira nem érezhetők, viszont Donyeckben, Luhanszkban igen. Ez a helyzet az ukrán labdarúgásra is kihatott, hiszen nemrég még volt négy-öt olyan klubcsapat, amely megállta a helyét Európában, és képes volt Európa középcsapataival és néha élcsapataival is versenyezni. De amikor jött a háború, akkor például az addig folyamatosan az Európa-ligában szereplő Metaliszt Harkov tönkrement, a Sevillával pár éve Európa-liga döntőt vívó Dnyepropetrovszk is csődöt jelentett. Nem rózsás a helyzet a Dinamo Kijevnél sem, hiszen nincsenek szponzorok. Több olyan együttes is szerepel a jelenleg futó bajnokságban, akik nem biztos, hogy be tudják fejezi az idényt, vagy ha mégis sikerül nekik, akkor a következőben nem tudnak elindulni pénzhiány miatt. Komolyabb játékosok nem igazolnak az ukrán bajnokságba, és a mostani csapatoknál is csökkenteni kellett a fizetéseket. Az ukrán labdarúgókat még csak-csak rábeszélik erre, viszont a külföldiek nem állnak kötélnek, és távoznak. Egyrészt jó ez, hiszen eddig a külföldiek voltak a meghatározók a bajnokságban, most pedig a hazaiak lesznek. A fiatalok azonban még nem minden esetben állnak készen erre, és szükségük van a rutinosabb labdarúgók segítségére. Ha nem így alakul az országon belüli politikai helyzet, akkor én biztos vagyok abban, hogy a mi labdarúgásunk tovább fejlődött volna. Már az általunk megrendezett Európa-bajnokság is egy nagy lökést adott a futballnak, fellendült a turizmus, remekül voltak megszervezve a dolgok. Jobban sikerült megszerveznünk az eseményt, mint a társrendező Lengyelországnak. Ha folytatódott volna a fellendülés, akkor mostanra Európa legjobb tíz bajnokságának az egyike lenne az ukrán. Sajnos nem ez lett, viszont még mindig sok tehetséges ukrán fiatal van. Régebben a Dinamo Kijevet és a Sahtar Donecket is az jellemezte, hogy az akadémiájukból több fiatalt is kölcsönadtak más együtteseknek, mert nem fértek be a csapatba. Volt idő, mikor az ungvári Hoverla kezdőcsapatában nyolc Dinamo Kijev-játékos kapott helyet, akik Kijevben nem kerültek be a csapatba. A fizetésüket az anyaklub állta, de most már nincs a kluboknak pénzük kölcsönjátékosokra. Az akadémiákban pallérozódó fiatalokat az ügynökök igyekeznek Spanyolországba és a többi országba vinni.”