...családról
„A család számomra a legfontosabb és hálás vagyok a szüleimnek a szép gyerekkoromért és a neveltetésemért. A tizenhat éves húgommal, aki intelligens nővé cseperedik, jó a kapcsolatom. A nagyszüleim és a közeli rokonaim is hozzájárultak ahhoz, hogy tényleg csodálatos gyerekkorom volt, a mai napig támogatnak, figyelemmel követik a mérkőzéseimet, ha lehetőségük van rá, akkor személyesen is. A család jelenti az alapot a számomra. Mindkét nagypapám futballozott, az egyik a sároseperjesi Tatran játékosa volt a csehszlovák ligában. Az édesapám szintén Sároseperjesen szerepelt, de az idősebb ifik korosztálya után befejezte a pályafutását. A családomból én maradtam a legtovább hű a labdarúgáshoz, de természetesen akkoriban más korszak volt és más feltételek. Barátnőmmel, Natáliával hat éve vagyunk együtt, három esztendeje közös háztartásban élünk. Remek dolog, hogy amikor hazaérek, ő vár otthon. Kiváló a kapcsolatunk, amikor szabadunk van, szívesen utazunk, vagy csak kimegyünk a városba kávézni. Úgy gondolom, eléggé aktívan töltjük az időt, sosem unatkozunk, nem megyünk egymás idegeire, nyugodt hátteret biztosít a számomra. Ezért rendkívül hálás vagyok neki.”

…a futballról
„A labdarúgás jelent számomra mindent, akár játszom, nézem, vagy csak beszélgetünk róla a barátaimmal. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hogy professzionális játékos lehetek. Abból élek, amit imádok, igyekszem folyamatosan javulni benne. Remek pillanatokat éltem át, de a sérülések miatt rosszabbakat is, ám a világon semmiért sem cserélném el a munkám, amely egyúttal a hobbim is. A labdarúgásnak köszönhetően olyan helyekre jutottam el, amelyekről még csak nem is álmodtam. Olyan lehetőségeket adott, amelyekről nem is tudtam. Sokat köszönhetek a focinak. A pályafutásomat hétévesen Sároseperjesen kezdtem a felkészítő korosztályos csapatban, azt megelőzően az utcán játszottam. A Tatrannál tanultam meg a sportág alapjait, remek időszak volt. Az alapiskola végéig, az U15-ös kategóriáig maradtam ott, amely nagyon erős volt, rendszerint eljutottunk a szlovák bajnokságra, mi voltunk az egyik legjobb csapat. Remek edzőink is voltak. Tizenhat esztendősen Zsolnára kerültem, ahol végigjártam az ificsapatokat, három alkalommal a szlovák bajnoki címet is elhódítottuk. Tizenhét évesen a másodosztályú tartalékegyüttesben kaptam lehetőséget, egy évvel később Kentoš vezetőedző irányítása alatt bemutatkozhattam az A-csapatban is. Megragadtam a lehetőséget és húsz esztendősen hétről hétre az első ligában futballoztam. Ezt követte a belga Westerlo gárdájába való átigazolás, amely a másodosztályban szerepelt, de komoly eséllyel a feljutásra. Ez végül sikerült is, bajnoki címet szereztünk. Személy szerint nekem is jól ment a játék, a következő szezont már a legfelső osztályban kezdtük. Nagyon jól kaptam el a rajtot, majd jött azonban egy sérülés, amely miatt tíz hónapra is kidőltem. Nem kaptam játéklehetőséget, ezért jött a nagyszombati vendégjáték, most pedig itt vagyok Dunaszerdahelyen.”

… a hitről
„A családom vezetett be a hit világába. Katolikusok vagyunk, a szüleim vittek el a templomba, de sosem éreztem ezt egyfajta kényszernek. Csodálatos kapcsolatot alakítottam ki Istennel, mindent neki köszönhetek. Ő adott nekem olyan családot és barátnőt, amilyenem van. Úgy gondolom, mindenki életében kell lennie valamilyen hitnek, anélkül nehéz boldogulni. A hit iránytűként szolgál, amely nélkül nem tudod, mit csinálsz és hogy miért vagy itt. A vallás jelenti számomra az alapot és ezt érvényesítem a más emberekkel szembeni viselkedésemmel. Igyekszem nemcsak a dolgok anyagi oldalát nézni, hanem kicsit mélyebb összefüggéseket is látni a világban. Templomba is rendszerint ellátogatok.”

…a válogatottról
„Számomra ez továbbra is egy nyitott fejezet. A tizenöt éven alatti korosztálytól az U21-ig mindegyik kategóriát végig jártam, átéltem sok szövetségi kapitányt, rutint szereztem és eleget is utaztunk. Egy labdarúgó számára a legnagyobb megtiszteltetés, ha válogatott mezben lép pályára és hallgatja hazája himnuszát. Ez más, mint a klubcsapatban, ahova minden nap bejárunk, a válogatott egyfajta jutalmat jelent. Nagyon élveztem, főleg a huszonegyeseknél, ahol már professzionálisabb szinten folyt a munka. Jó társaságot alkottunk az idősebb és fiatalabb srácokkal is, csak azt sajnálom, hogy nem segíthettem nekik az Európa-bajnokság play-offjában, amikor már a sérült térdem miatt a partvonal mellé kerültem. A csapattársaim megnyerték az Ukrajna elleni első összecsapást és bíztam benne, hogy valamiképpen készen fogok állni a kontinensviadalra, de a visszavágó nem sikerült jól és kiestünk. Sajnálom ezt, de még komoly célokat tűztem ki magam elé, szeretnék bekerülni a felnőttválogatottba. Gyakran gondolok erre, a fejemben van a gondolat és ez hajt előre.”

…a labdarúgásban jelenlévő rivalizálásról
„Ebben a témában elég friss élményekkel rendelkezem, a Nagyszombat és a Slovan elleni összecsapások mindig kiélezettek voltak. Azt megelőzően nem éltem át, hogy félbeszakítsák a mérkőzéseket, itt azonban rendszerint ez történt. A tizedik perc környékén füst borította el a pályát, semmit sem lehetett látni. Azt is tudom, hogy a DAC és a Slovan, de a Nagyszombat elleni csatái is felfokozott hangulatúak, a pályán a normális keretek között marad ez a rivalizálás. Főleg futballozni akarunk, a szurkolók a lelátókon adják hozzá a töltetet. Szlovákiában foci van a pályán, nem pedig valamiféle őrültség. Amikor ifjú koromban sároseperjesi színekben a Kassa ellen lépem pályára, éreztem, hogy ez valami más, kiélezettebb dolog. Ez jó, mert várjuk az ilyen összecsapásokat, nincs szükségünk semmilyen motivációra, hiszen bennünk van az a bizonyos tűz. Azután már kizárólag arról szól a dolog, hogy a lehető legjobban kiélvezzük.”

…az edzőkről
„Sároseperjesen Patrik Durkáč szárnyai alatt bontakoztam, aki ma a zsolnai A-csapat mellett dolgozik asszisztensként. Tőle nagyon sokat kaptam. Marek Petrušra is jó szívvel emlékszem vissza, aki szintén hosszabb ideig volt a trénerem. Az első zsolnai edzőm Michal Hanek volt, aki rögtön az érkezésem után folyamatosan bizalmat szavazott nekem. Hálás vagyok neki, mivel nem volt egyszerű döntés elhagyni az otthonomat, meg kellett szoknom az új kollektívát és az új iskolát is. Megemlíteném Jaroslav Kentošt is, akitől a legfontosabb esélyt kaptam a felnőtt futballban. Annak ellenére is bízott bennem, hogy másokat, tapasztaltabb játékosokat is állíthatott volna a posztomra. Megragadtam az esélyt, hiszen, ha nem nyújtottam volna jó teljesítményt, valószínűleg nem kaptam volna annyi játékpercet. Az a bizonyos esély volt az alap. Őt Staňo edző követte, aki mindenekelőtt kiváló ember. Mindegyikünk, aki a keze alatt futballozott, ugyanezt mondaná róla, és csak azután említenék meg a tréneri oldalát, amelyben szintén nagyon erős. Emlékszem, rendkívül élveztük, hogy az ő irányítása alatt futballozhattunk. Belgiumban minden professzionálisabb volt, az ottani szakvezető is nagyon erős volt taktikai téren. Szeretett volna a csapatában tudni, de ott már nem a kapcsolatokról szóltak a dolgok. Mindegyik vezetőedző más, Xisco Muňoz is igyekszik jól kijönni a játékosokkal. Ez a hozzáállás nekem jobban tetszik, mint amikor valaki kimért.”

…az utazgatásról
„A szabadidőmben szívesen utazom. Mindig azon gondolkodunk, hova menjünk és mit nézzünk meg, hiszen csak egyszer élünk. Meg szeretném ismerni a világot. Idén nyáron teljesült az álmom, hiszen a Real szurkolójaként eljutottunk Madridba, ahol meglátogattuk a Santiago Bernabéu Stadiont. Láttam a klubmúzeumot is és a Betis elleni mérkőzést is élőben tekinthettem meg. Akkor búcsúzott el Toni Kroos, az volt az utolsó bajnoki mérkőzése a Real színeiben. És mivel ez egyben a La Liga múlt idényének az utolsó összecsapása is volt, a bajnoki ünneplést is láthattam. Madrid gyönyörű város. Ezt követően még elutaztunk Ázsiába, bejártuk Malajziát, Szingapúrt és Balit is. Az egy teljesen más világ volt, eltérő kultúrával. A jövőben még sok mindent megnéznék, meglátjuk, mi sikerül. Európából már sokat láttam. Nem vagyok az a fajta, aki csak kifekszik a tengerpartra. Azt is kipróbáltam, de valahogy annyira ez nem ül nekem.”