Már gyermekkorában is vonzódott a sporthoz, azon belül is a labdarúgáshoz. „Az oroszkai ifjúsági csapatban játszottam egészen addig, amíg el nem kerültem a Kassai Gépipari Szakközépiskolába. A középiskolai tanulmányaim során a VSS és a Lokomotíva mérkőzéseire is kijártam. Az iskolai csapatokban szerepeltem, és az egyik, Csermely-stadionban lejátszott döntőben ráadásul gólt is szereztem. Egy rövid ideig a boksszal is foglalkoztam, de a labdajátékok - és azokon belül a labdarúgás - sima pontozásos győzelmet arattak nálam,” indítja a beszélgetést Šanta Imre.

A lévai járásból származik. Mikor és hogyan telepedett le a Csallóköz szívében? „A nyitrai építkezési vállalat alkalmazottja voltam, és 1974-től egy új építőüzemet nyitottak Dunaszerdahelyen. A munkaerő-toborzás keretein belül kaptam egy ajánlatot, melyben céges lakás is szerepelt, így 1973 őszén a családommal Dunaszerdahelyre költöztünk.”

Dunaszerdahelyi beilleszkedése után rögtön érdeklődni kezdett a városi sportélet iránt. „A testnevelési egyesület elnökétől, Weisz Mihály úrtól ajánlatot kaptam, hogy dolgozzam a TE-ben. 1976-ban kezdtem a munkát ellenőrként. Misi bácsi fokozatosan a labdarúgás felé fordította a figyelmem. Három év elteltével egyfajta összekötőként dolgoztam a testnevelési egyesület és a labdarúgó szakosztály között. Az információ átviteléért és a kommunikációért feleltem. Eljártam a bizottság gyűléseire - ez még a fából készült lelátó idejében volt. Akkoriban Veréb István volt a labdarúgók elnöke. Verébtől Gyurcsik József vette át a stafétát, aki egyúttal a Városi Nemzeti Bizottság elnöke, tehát polgármester is volt. Akkor már a DAC otthoni és idegenbeli mérkőzéseire is jártam Misi bácsival, és amikor ő nem tudott jönni, akkor a csapat körüli különféle szervezési feladatokkal bízott meg.”    

Az akkor még csak 35 éves Šanta funkcionáriusi pályafutása az 1983/84-es idény után nagy fordulatot vett. „Amikor Szikora György vezetésével kétszer egymás után nem sikerült feljutnunk az első ligába - először a Besztercebánya, másodszor pedig a Ligetfalu előzött meg minket -, Weisz Mihály radikális változások mellett döntött a TE-ben, a szakosztályban és a csapat edzői stábjában is. És amikor Gyurcsik úr munkahelyi elfoglaltság miatt lemondott az elnöki tisztségéről, Misi bácsi engem ajánlott az utódjának.”

Milyen volt a klubnál uralkodó hangulat 1984-ben? „Hatalmas volt a csalódottság a szurkolók és a szervezetek körében - akár a politikai vagy a gazdasági - amiatt, hogy ismét nem sikerült a feljutás. A klubnál úgymond saját felelősségre kezdtük a szezont. Az első hat mérkőzésünkből négyszer is idegenben játszottunk, a tizenkét megszerezhető pontból tízet szerzett a csapat. És akkor megegyeztünk, hogy alaposan megerősítjük a klub hátterét.”

Így született meg az a gondolat, hogy el kell nyerni az egységes földműves szövetkezetek támogatását. „Tisztában voltunk vele, hogy a lelkesedésen kívül pénzre is szükségünk van, hogy fejlődni tudjunk. Akkor Misi bácsi kiagyalta, hogy keressük fel a kommunista párt járási titkárát, Magyarics Vincét, és vázoljuk fel neki a szándékainkat, elhatározásainkat és céljainkat. Világossá tettük, hogy ez egy egyedi, de ugyanakkor utolsó lehetőség is a feljutásra. Magyarics akkor összehívta az egységes földműves szövetkezetek vezető munkásait, és megszületett a támogatási és együttműködési álláspont.”

Ezt megelőzően azonban a klubnál még egy fontos lépés történt - Pecze Károly lett az edző. „Olyan mestert kerestünk, aki szívesen dolgozott volna ezen a környéken. Weisz Mihály Pecze Károlyt nézte ki, bár ő keletről származott. Ambiciózus és céltudatos edzőnek tűnt. Akkor Misi bácsi azt mondta nekem: addig kell járnunk utána, amíg meg nem győzzük, hogy hozzánk jöjjön. Nem volt egyszerű dolgunk. A Slovannál dolgozott, és akkoriban hatalmas különbség volt a két együttes között - a feltételek, a stadion, a háttér és a labdarúgó élet terén is. Kitartásunkkal, szívósságunkkal és keményfejűségünkkel sikerült egy olyan edzőt meggyőznünk, aki szintén rendelkezett eme tulajdonságokkal. Az a tény, hogy Pecze beszélt magyarul, egy jelentős plusz volt a helyi vezetőkkel, szurkolókkal és az itteniekkel való kommunikációban.”

Pecze tényleg jó választás volt: „Nem csak jó szakember, hanem ambiciózus és kitartó is volt. Világos elképzelései és tervei voltak a siker elérését illetően. Rendíthetetlenül kiállt amellett, hogy a játékoskeretet folyamatosan fel kell tölteni. Volt egy tipológiai listája az egyes posztokra erősítésként kiszemelt játékosokról. A nevek kiválasztásakor gyakran elállt a lélegzetünk, de mindegyik döntését ész érvekkel tudta alátámasztani. Órákon keresztül győzködött minket, és végül a javaslatai többségét elfogadtuk. Többször is megtörtént, hogy reggel hétkor beléptem munkahelyemre, és Károly már a titkárságon ült egy kávé mellett. Így az első tárgyalásom nem a céggel, hanem a labdarúgással volt kapcsolatos…”

A csapat megnyerte az I. SZNL 1984/85-ös szezonjának őszi felét, amely során csak egyszer szenvedett vereséget (Nyitrán), de a tabellán a Vágbeszterce és a Nyitra is közel volt a DAC-hoz. Tavasszal először a vágbeszterceieket, majd a nyitraiakat is leszakította a csapat. A feljutást három fordulóval a vége előtt tettük biztossá, amikor is Tóth László mesterhármasával 5:1-re legyőztük a Szenicét. „Az utolsó előtti fordulóban megrendezett Nyitra elleni hazai bajnokin már nyugodtan kiélvezhettük a feljutást - támadófutballal, a kilátogató tízezer néző nagy örömére. Ez sikerült is, hiszen a mérkőzés 3:3-as döntetlennel ért véget.”

A feljutást a felújított stadion formájában egy újabb ajándék követte. „Az Agrostav építtette a stadiont, amely a testnevelési egyesületet is átvette. A cég mindegyik funkcionáriusa elsősorban a labdarúgóklubot támogatta. Horváth István és Nagy Sándor tartoztak a TE akkori ismert titkárai közé.”

A következő lépés az volt, hogy Csehszlovákia különböző területeiről fokozatosan játékosokat csábítsanak Dunaszerdahelyre. A klub hivatalnokainak érdekes neveket sikerült meggyőzniük, hogy a Csallóközbe igazoljanak. „Aki gyorsan ad, az kétszer ad… Bizonyosan voltak vonzóbb klubok is, mint a DAC. Mi viszont nem csak szavakkal, hanem a komolyságunkkal is győzködtünk: a szerződések betartásával, a fizetések folyósításával, jutalmazással… Az volt bennünk a vonzó, hogy olyan mértékben be tudtuk biztosítani az anyagi dolgokat, hogy a játékosaink elégedettek lehessenek.”

Az 1986/87-es idény téli szünetében egy nagy nevet sikerült leigazolni - Tibor Mičinecet, a prágai Bohemians válogatott támadóját. „Akkoriban problémák voltak a Bohemkánál. Elmentünk Mičinec után, ajánlatot tettünk neki. Sikerült meggyőznünk, és a klubjával is egyezségre jutottunk. Amikor ideérkezett, köszöntésére megtelt a Duna Szálló,” emlékszik.

Az átigazolásnak viszont volt egy nem túl kellemes utójátéka. „Prágába mentünk bajnokira, de a mérkőzésre nem érkeztünk meg. Ahelyett titkárunkkal, Vígh „Duci” Jánossal reggeltől estig egy rendőrségi kihallgatáson vettünk részt Pankrácban. Mivel a Bohemiansnál kettős könyvelésre derült fény, a Mičinec-átigazolásra is rávetült a gyanú árnyéka. A prágai Slavia ellen játszottunk egy tévés mérkőzésen, amely 3:0-ás vereségünkkel ért véget, mi azonban egy percet sem láttunk belőle. Nálunk is a kettős könyvelés nyomait keresték, Mičinec átigazolását is alaposan megvizsgálták, de semmit sem találtak ellenünk.”

A DAC-ban több olyan játékos is újjászületett, akiket már leírtak az előző csapatuknál. „Ez így volt. Nálunk újjáéledtek, új motivációt kaptak. A nézők űzték-hajtották őket, de nem csak emiatt. Lényegében naponta találkoztak a szurkolókkal, közel kerültek hozzájuk, és olyan érzésük lett, hogy a pályán még többet bele kell adniuk, hogy ne okozzanak nekik csalódást.”

A Csehszlovák Kupa 1987-es döntője emlékezetesre sikeredett. „Sok ember kísért el minket Kopřivnicére. A tisztes helytállás volt az első gondolatunk, senki sem beszélt a győzelemről. Nem szerettünk volna szégyenben maradni a válogatott játékosokkal teletűzdelt Sparta ellen. A csapat viszont kiválóan játszott, küzdött, és kapusunk, Vahala is remek napot fogott ki. Sikerült elhódítanunk a Csehszlovák Kupát, amire nem is voltunk felkészülve. Még ma is gond nélkül elmondom a kezdőcsapatot: Vahala - Kapko, Šrámek, Liba, Fieber - Pavlík, Krištof, Kašpar - Šoltés, Mičinec, Bartoš. Csereként Michalec és Medgyes lépett pályára,” szórja Šanta.

A kupadöntő félidejében történt öltözői beavatkozására is emlékszik: „A szünetben hecceltem, mozgósítottam a játékosokat. Sőt még arra buzdítottam őket, hogy nagyobb aktivitással és küzdőszellemmel játsszanak. Liba erre mosolyogva így emlékezett vissza: Mi a szünetben döntetlenre állunk a nagy Sparta ellen, a klubelnök pedig bejön az öltözőbe, és letol minket…”

A Bayern München elleni UEFA-kupa találkozók is a felejthetetlen élmények közé tartoznak. „Picit félve indultunk Münchenbe. A csapat először játszott ilyen kaliberű ellenféllel. A stadion belsejében jöttünk rá arra, milyen is egy nagycsapat, aki az európai labdarúgás elitjébe tartozik. Küzdelmes teljesítménnyel és az edző jó taktikájával egy elfogadható eredményt értünk el.”

A hazai visszavágó is emlékezetes volt. „A hatalmas érdeklődésre való tekintettel ki kellett bővítenünk a stadiont, az állótribünre új helyek kerültek. Akkor még nem volt világításunk - mint a legtöbb szlovákiai stadionban -, ezért 13.30 órakor kellett kezdeni a meccset, mivel novemberben már hamarabb besötétedett. Egyes idősebb játékosaink talán alábecsülték a téli körülményeket, jöttek a felesleges szabálytalanságok, gyorsan gólt kaptunk büntetőből, és Liba is megsérült. Egy kis szerencsével és nagyobb nemzetközi tapasztalattal máshogy is végződhetett volna a meccs. Mindenesetre azok nagy pillanatok voltak, a dunaszerdahelyi labdarúgás ünnepe.”

A klubnál több különös eseményt is átélt, főleg a vasfüggöny létezése alatt. „Egy teremtornán vettünk részt az osztrák Krems városában. A határon teljesen átkutattak minket a szlovák vámosok, sőt néhány játékost és funkcionáriust meztelenre is levetkőztettek, mindenhol valutát kerestek. Ez kellemetlen dolog volt, de ami még rosszabb: a tornára csak alapos késéssel értünk oda, ami nemzetközi blamázst jelentett. A játékosok vagy a funkcionáriusok megpróbálták külföldön pénzzé tenni azokat a termékeket, amelyek iránt volt kereslet, mint például a kristály, az alkohol… Norrköpingben 87 liter alkoholt foglaltak le tőlünk, és fennállt annak a veszélye, hogy négy napra börtönbe kerülünk. Végül az ottani klub vezetői húztak ki minket a bajból…”

Milyenek voltak a bársonyos forradalmat követő évek? „A föderális bajnokság utolsó éveiben a játékosok alapfizetése a Csehszlovák Labdarúgó Szövetségen keresztül volt bebiztosítva. A prémiumok, átigazolások - ezek mind az egyes klubok lehetőségeitől függtek. Majd jött a liga és a köztársaság kettéválása. Az EFSZ-ek és más vállalatok szétesése után a DAC lényegében pénz nélkül maradt. Az egyetlen szerény támogató a város volt, mivel egy városi klubról volt szó. Ám ez korántsem volt elég, így más bevételi forrást kellett keresni főleg a járáson kívül. Ezért Vígh Jánossal - a DAC egyik legismertebb titkárával, aki sosem sajnálta az idejét és energiáját, ha a klubról volt szó - rengeteget utaztunk Kassa, Losonc, Trencsén és Besztercebánya környékére tárgyalni és pénzt szerezni. Néhány játékosunkat el kellett adnunk, akiket kevésbé jókkal sikerült pótolnunk, hiszen csak őket engedhettük meg magunknak anyagilag. Ez automatikusan meglátszott a csapat teljesítményén. A szlovák ligában töltött első éveket átvészeltük, mivel kamatoztattuk a föderális bajnokságban szerzett tapasztalatainkat. Az egyre fogyó anyagi forrásokat azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és a csapat nem menekülhetett a kiesés elől. Benyújtottam a lemondásom, de nem fogadták el. Csak 2003-ban fejeztem be elnöki teendőimet, amikor jöttek az irániak és az arab szponzor (abban az időben egészségügyi gondjaim is voltak). Az új tulajdonosok kérésére visszatértem menedzserként, ami pályafutásom legnagyobb hibája volt. Egy ideig felfelé ívelt a csapat formája. Sikerült bennmaradnunk a második ligában, feljutottunk, összeolvadtunk a szenci csapattal, és így folytatódhatott volna. De sajnos a történések teljesen más irányt vettek, és mindannyian tudjuk, mi lett a vége. Az adott körülmények között nem tudtam legjobb tudásom szerint segíteni a klubot úgy, hogy ne csak napról napra éljen, hanem boldoguljon. Bár a tulajdonos többségében külföldi volt, nagyon rosszul álltunk anyagilag, lényegében kölcsönökből élt a klub. Mindegyik pillanatban a szakadék és a csőd szélén táncoltunk.”

Ma már elmondhatja, hogy a klub elnökeként kik tartoztak a kedvenc játékosai és edzői közé. „Elsősorban a legendás Audi - Tóth - Majoros hármast kell megemlítenem. Majoros Gyuri hihetetlen szerénysége és visszahúzódó személyisége egy olyan játékost takart, aki mindent megtett a csapatért, de sosem hangoztatta a fontosságát. A többi labdarúgó közül kiemelném Kapkót, Libát, Pavlíkot, Diňát… Egyúttal ezek a játékosok voltak a legjobb igazolásaink is Mičineccel együtt. A kedvenc edzőim közé Szikorát, Peczét, Radolskýt, Škorpilt és Adamecet sorolnám.”

Šanta még egy dolgot kihangsúlyozott: „Baráti kapcsolatokat ápoltunk a játékosokkal, a funkcionáriusok és a futballisták közel álltak egymáshoz. A meccsek előtt és után is összeültünk velük, akár nyertünk, akár kikaptunk.”

Šanta nem feledkezett meg a realizációs csapat tagjairól és többi kollégáiról sem: „Csóka Zoltán titkár minden másnap ott volt a labdarúgó-szövetségen. Ha kitették az ajtón, bemászott az ablakon. Bármit elintézett, átigazolást, szerződést, igazolványt - akár percekkel egy-egy meccs előtt. A klubnál hosszú éveket töltöttek Horváth Pista, Stadtrucker Sándor, Simonovics István masszőr, Reisz Árpád csapatvezető… Ők és még sokan mások. Remélem, nem sértődnek meg azok, akiket nem győztem felsorolni - ők is hűségesen szolgálták a klubot.”

Mit adott, és mit vett el tőle a DAC? „Az építkezési vállalatnál végzett fő hivatásom mellett végig funkcionáriusként dolgoztam a futballban. Az volt a vágyam, hogy valamilyen módon mindig a labdarúgás közelében lehessek. És egy sikeres klub részese akartam lenni. Amikor ez sikerült, nagy volt az életkedvem, friss lendülettel vetettem bele magam a további munkába. Természetesen ez sokat elvett a családommal töltendő időből, mivel rengeteg időt öltünk a labdarúgásba. Lényegében nem volt szabadidőm. A feleségem megértő volt, magára vállalta a háztartás terhét. És mivel a fiam is futballozott, volt még egy kifogásom… Amikor feljutottunk a föderális ligába, Vígh Jánossal egyfolytában az autóban ültünk. Széltében-hosszában beutaztuk az egész országot. Misi bácsi fia, Gabi vezetett. Felmértük az ellenfelek feltételeit, játékosokat szereztünk. Néhány dolog teljesítése mellett a cégem megengedte, hogy foglalkozhassak a labdarúgásbeli elfoglaltságaimmal, amiért nagyon hálás vagyok az akkori vezetőségnek. Sok ismerőst, barátot szereztem. Sokukra a mai napig jó szívvel emlékszem, és ennyi év után is nagyon szívesen találkozom velük.”

Szót ejtettünk még Péter fiáról, aki évekig védte a DAC kapuját, és akinek paradox módon amiatt volt nehezebb elfogadtatni magát a szurkolókkal, mert édesapja a klub elnöke volt. „Mindig idegesebb voltam, mikor ő állt a kapuban. És ha hibázott, a közönség nagyon nehezen bocsátott meg neki. Beigazolódott az a mondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ez a mi esetünkre is igaz volt. Idegenben több nyugalmunk volt, és több elismerést is kaptunk. Míg a csehek a dunaszerdahelyi labdarúgás legendájaként beszéltek rólam, addig odahaza eltartott egy ideig, míg az emberek tudatosították, hogy az adott körülmények között az ember mindent megtett a labdarúgásért - akár a munkája, a családja és a magánélete rovására is.”

Bár már hosszabb ideje nem vesz részt a klub életében, egyetlen lehetőséget sem hagy ki, hogy kilátogasson a DAC hazai mérkőzéseire. „Személy szerint örülök annak, hogy Világi Oszkár vette át a klubot. Biztos vagyok benne, hogy jó kezekben van. A tulajdonos nyilvánosan ismertette a szándékait, melyek merészek, de joggal merészek. Feltételezem, hogy nem csak a stadion kerül átépítésre, hanem a csapat is olyan formában, hogy az elkövetkező években a nemzetközi porondon szerepelhessen a DAC. Látható az egykori vezetőkhöz, edzőkhöz vagy játékosokhoz való hozzáállás megváltozása is. Tisztelik őket, ami nem volt mindig így a múltban. Közülük többen is visszatérnek a stadionba.”

Sorozatunk a DAC élő legendáiról szólt, de illendő azokról is megemlékezni, akik már nincsenek velünk. Ki más beszélhetne róluk, mint Šanta Imre.

Šanta azokról a legendákról, akikkel szoros kapcsolatban állt és már nincsenek velünk

Weisz Mihály (hosszú évekig a TE elnöke volt)

„A dunaszerdahelyi labdarúgás tüneményes alakja, aki mindig a megfelelő döntést hozta - akár edzőkkel vagy játékosokkal kapcsolatos kérdésekről legyen szó. Egy szerteágazó kapcsolatrendszerrel rendelkező befolyásos ember volt, e kapcsolatok segítségével képes volt bebiztosítani a klub anyagi hátterét is.”

Szikora György (játékos és edző)

„Elegáns futballista, aki híres volt a könnyed játékstílusáról. Játszott itt, és edzette is a csapatunkat. Mindig visszatért, ha bajban volt a DAC. Amikor nem tudtuk, hogyan tovább, akkor megszólítottuk, és ő mindig segített.”

Tóth László (csatár, az I. SZNL kétszeres gólkirálya)

„Amikor most kimondta ezt a nevet, picit meg is remegett a hangom… A klub legfiatalabb nagy legendájaként ment el, meghatározó személyiség volt. Kiválóan fejelt, a ’Bólints, Laci’ szállóige legendássá vált.”

Nagy József (a DAC TE elnöke)

„Testtel-lélekkel élt a futballért és minden lehetőt - és sokszor lehetetlent is - megtett a DAC fellendüléséért. Rengeteget utazott a futballszakosztály érdekében, főleg Ostrava környékére, Vahala, Šrámek és a többiek főleg az ő „szerzeményei” voltak. Elsősorban neki köszönhető a nyolcvanas években történt stadionépítés.”

Reisz Árpád (csapatvezető)

„Sok-sok évig volt a DAC csapatvezetője, végigkísérte a csapatot a divíziótól a müncheni olimpiai stadionig. Nem ismert lehetetlent, a játékosok bármivel fordulhattak felé, nem volt olyan, amit nem tudott volna számukra beszerezni vagy elintézni.”

Nagy Sándor (a DAC TE titkára, csapatvezető)

„Nem egészen egy évvel ezelőtt hagyott itt minket. A TE titkáraként a labdarúgó klubbal kapcsolatos teendőkkel bízták meg, ő pedig rengeteget tett a klubért. Sok játékost és edzőt látogatottunk meg együtt szerződtetésük során. Fia a DAC médiaigazgatójaként dolgozik.”

Id. Medgyes József (játékos), Gőgh Kálmán (játékos és másodedző)

„Ők olyan személyiségek voltak, akik a labdarúgó tudásuk mellett közösségi tudatot és emberséget is hoztak a csapathoz. Nagyon fiatalon távoztak, amit még ma is nehéz felfogni.”

Névjegy: Šanta Imre

Ing. Šanta Imre Csatán született (lévai járás) 1948. október 6-án, a szomszédos településről, Lekérről származik. Oroszka ifjúsági csapataiban futballozott. Elvégezte a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemet, vezető beosztásban dolgozott a nyitrai építkezési vállalat dunaszerdahelyi cégénél (először közgazdászként, majd igazgatóként). 1973 őszén költözött a városba. 1976-tól először ellenőrként dolgozott a TJ DAC Dunaszerdahelynél, majd innen került át a labdarúgó szakosztályba. 1984-ben a LSZ elnöke lett, és az ő időszaka alatt élte aranykorát a klub - a föderális ligába való feljutás, a Csehszlovák Kupa elhódítása, 3. helyezés a föderális ligában, a KEK-ben és az UEFA-kupában való részvétel. A szlovák ligában is elnökként vezette a klubot - egészen 2003. júniusáig. Egyéves szünet után, 2004-ben menedzserként tért vissza a klubba. Házas, két gyermeke van: az egykori DAC-játékos Péter, és Éva lánya. Dunaszerdahelyen él, nyugdíjas.

Harsányi László