A Nagymihály-DAC rangadón tapasztaltakról Kovács H. Judit tanárnő írt élménybeszámolót:

„Eufória. Így tudnám a legtömörebben jellemezni azt a pillanatot. Azt a 93. percet, azt a legeslegeslegutolsót, amikor már a cigizős és sörözős szurkolók megindultak a lépcsőkön lefelé, tudván, ez a hajó bizony elment. Feladtuk már. Meg is kérdezte tőlem Áron, a diákom a mögöttem lévő sorból, hogy „tanító néni, akkor most írunk hétfőn?“ „ Írunk, Áron, ez csak egy döntetlen...“
 

De az a fiú a 31-es mezben nem így gondolta. Ott sertepertélt folyamatosan a kapu körül. Egyik bravúros cselezés után jött a másik, mi meg csak néztük, hogy mit csinál ez a gyerek azzal a labdával. Mi is, meg a nagymihályiak is. Nem lehetett elvenni tőle a győzelmet. Mert neki ott volt a lábában, vagyis mint kiderült, a homlokában a gól, és nem akart úgy hazamenni, hogy benne is marad. Eric Davis, a tiéd volt ez a meccs, és csak beorroltad abban a csodálatos 93. pecben, amikor a bírónak, esküszöm, már benne volt a szájában a síp, és épp levegővételhez készülődött, hogy meg is fújja azt.
 

Kitört az eufória. A lelátókon, a pályán, a kispadon, a közvetítőfülkében, és biztos vagyok benne, hogy az otthonokban a számítógépek előtt is. Mindenütt eufória. Felrobbant az Aréna. Zengett nemcsak a B-közép, de hullámzott mindenütt a szurkolói tömeg. Felugrottunk, énekeltünk, csápoltunk a sálakkal, aztán csak azt láttam, hogy a gyerekek mögöttem sikítva üvöltik a „GÓÓÓL“-t, és magával ragadott a győztesek örömmámora. Egy ismeretlen srác a szomszéd székről a nyakamba ugrott, még az sem számított, hogy alkoholos leheletétől kis híján leszédültem a lelátóról. Ebben a pillanatban itt mindenki magyar volt, mindenki DAC-os, és mindenki szerette a másikat.

Éljen Davis, éljen Šafranko, éljen a CSAPAT! És éljen a klub, a stáb, a nagy DAC-család, hiszen mindenkinek az összehangolt munkája benne volt ebben a győzelemben, az edzőktől egészen a labdaszedőkig, a gyakori sérülések miatt olykor hónapokig a lelátóra kényszerült játékosoktól a marketing igazgatóig, a szponzoroktól a csapatorvosig, a biztonságiaktól a masszőrig, a portástól a szervezőkig, tényleg mindenkinek. Még a csapat állandó buszsofőrjének is, akit mindenki csak „Apucinak“ becéz, és aki oly nagy szeretettel mesél a DAC-ról valahányszor szóba kerül a munkája, hogy öröm hallgatni.

És benne voltunk mi is, arra a 2x45 percre magunk is a család részévé válhattunk. Mámorító érzés volt...
 

„Tanító néni!“- szólított meg kicsivel később az ünneplést, a Himnusz eléneklését, és a csapattal való ,összehujjogást’ követően szemfüles tanítványom. „Akkor most, ugye, mégsem írunk?“ „Akkor most mégsem, Áron.“

Hajrá DAC!!!
 

U.I. Köszönjük a klubnak a páratlan élményt, hogy ott lehettünk, hogy részeseivé válhattunk ennek a csodás mérkőzésnek.”

Itt pedig a diákoktól kapott sorok:

„Én sose voltam oda a fociért, de egy alkalommal az iskolánkba látogatott a DAC két játékosa, és mutattak egy videót. Nagyon tetszett nekem. Aztán a tanító bácsi felajánlotta a meccs lehetőségét. Jelentkeztem, és egy csodálatos élményben volt részem. A szurkolók olyanok voltak, mint egy nagy család. Na, és persze a gólok fantasztikusak voltak. Köszönöm, hogy ennek részese lehettem!” (Eke Anna, 6.a)

„Nagyon örültünk, mikor megtudtuk, hogy a mi iskolánk lett az újabb „kiválasztott”. Rögtön fel is iratkoztunk a jelentkezési lapra, hogy biztosan mi is ott lehessünk! Bár mindketten voltunk már az új Arénában, azért még nekünk is tudott újat mondani és mutatni a nagyon aranyos marketingigazgató úr. Miután körbevezettek bennünket, megrohamoztuk a C2-es szektor ülőhelyeit. Kis idő elteltével végre jöhetett a nagy névsorolvasási show, amit már nagyon vártunk! Ezután természetesen következett a DAC-himnusz és a magyar Himnusz is, melyeket az egész Aréna egy emberként énekelt. Libabőr. A sípszó után el is kezdődött a meccs, és a fergeteges hangulat, amit legfőképp a B-közép szurkológárdája biztosított. A félidőben lementünk a pályára a B-szektor elé, ami borzasztóan jó és megtisztelő érzés volt. Ezután következett a hab a tortán, hisz egészen a pályára, a kapuhoz kimehettünk. Ott találkoztunk Tomás Hukkal, akitől aláírást kaptunk, és fotókat is csinálhattunk vele. Ez is örökre szóló élmény lett. Egyik diáktársunk, Tóth Barbi pont ezen a napon töltötte be 15. életévét. A szülei azzal lepték meg, hogy Bíró Tomi felköszöntötte az egész Aréna hallatára. Barbi nagyon boldog lett ettől, még kicsit meg is hatódott. A második félidőt is végigszurkoltuk, ahogy az elsőt is. Bíztunk a győzelemben, és így is lett! A meccs hőse kétségkívül Eric Davis volt, aki az utolsó pillanatban juttatta be a labdát az ellenfél kapujába. Az Aréna zengett a boldogságtól! Persze Šafrankót se hagyjuk ki, hiszen az ő gólja is fontos volt. Ezután ünnepeltünk, majd elindultunk haza tele élményekkel, sárga-kék szívvel és az újonnan zsákmányolt DAC-sálakkal. (Tóth Barbara és Mészáros Alíz, 9.a)

„Igazából én több mint hat éve járok DAC-meccsre, szóval annyira nem volt új nekem ez, mégis megvolt a sajátos varázsa. Utoljára a 2014-es DAC-Nagyszombat meccs előtt izgultam ennyire. Akkor az a győzelem segített abban, hogy ne essen ki a csapat. És elérkezett a várva várt nap és a meccs, amelyre a klub szervezésében a bősi alapiskola mehetett.  Megérkeztünk az Arénához, ahol bemutatták az új stadiont, és röviden tájékoztattak a jövőbeni tervekről. A szokásos mérkőzés előtti „Nélküled” következett. Valahányszor átélem a Himnusz közös eléneklését, a libabőr elmaradhatatlan. Köszönöm, hogy ott lehettem én is. Hajrá DAC!” (Eke Réka, 8.b)

„A DAC-meccs? Leírhatatlan, milyen jó volt. Minden jó volt! A mérkőzés, a találkozás az egyik játékossal, Tomáš Hukkal, az a 93 perc, azok a gólok! Nagyon tetszett. És ezek után már csak annyit tudok mondani, hogy hajrá DAC, hajrá Davis!” (Sebők Ákos, 6.b)

„A nevem Csörgő Áron, és én lehettem az egyik szerencsés diák, aki egy felejthetetlen élménnyel lehetett gazdagabb az FC DAC klubnak köszönhetően. Az elején kételkedtem, mivel még sosem volt részem a szlovákiai magyaroknak élőben szurkolni, de hatalmasat tévedtem. Minden iskolának csak ajánlani tudom a regisztrációt, mert megéri!” (Csörgő Áron Árpád, 8.b)

      ?