„Csallóközcsütörtökön laktunk. A szüleim egy pozsonyi szlovák nyelvű iskolába küldtek, és lényegében ott, 15 évesen kóstoltam bele először a szervezett labdarúgásba. Az Inter megfigyelői vették észre a tehetségem. Egy hónapig a diákoknál játszottam, majd beneveztek az ifjúsági csapatba,” eleveníti fel Sill Mihály pályafutása kezdeteit.

Viszont nem maradt hosszú ideig a sárga-feketéknél: „Valahogyan a srácok nem fogadtak be maguk közé, és én falusi magyar gyerekként nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Azt mondtam a vezetőségnek, hogy már nem akarok az Interben játszani. Eljöttek a szüleim után, és felajánlottak nekem egy részmunkaidős állást a Slovnaftban, csak hogy továbbra is futballozzak. Végül Ján Popluhár elvitt Félre, ahol ő volt az ottani együttes edzője. Néha pályára is lépett, így egy csapatban játszhattam vele.”

Popluhár megpróbálta elintézni neki, hogy a Duklánál tölthesse a katonai szolgálatát, de nem járt sikerrel. „A hadseregben szereztem meg a jogosítványom, és azt állították, hogy nem engedhetnek el, mivel az állam belém fektette a pénzét. Így kerültem Turócszentmártonba a harckocsizók közé. Ott több sportágban is versenyeket nyertem, ezért végül megengedték, hogy Mikulovban futballozhassak.”

Katonai szolgálatának befejeztével a DAC pont egy csallóközi játékost keresett. „1978-at írtunk, amikor a DAC megnyerte a divíziót. Engem választottak, de az én esetem nem volt egyszerű. Lakóhelyemről, Csallóközcsütörtökről Pozsonyba jártam dolgozni. Délután innen autóbusszal utaztam Dunaszerdahelyre, és csak este nyolc-kilenc óra körül jutottam haza az edzésről.”

A Stavoindustria nevű cégnél dolgozott, és szerencséje volt, hogy a cég baromfifeldolgozókat kezdett építeni Dunaszerdahelyen, így őt is oda helyezték át. „Később a testnevelési egylet főnöke, Weisz Mihály úr egy hotelben szerzett nekem munkát,” teszi hozzá. „Gödölle Béla edző, Horváth Kálmán asszisztenssel és erőnléti edzővel is rengeteget tettek az akkori dunaszerdahelyi labdarúgásért. Őket Vladimír Hrivňák és Szikora György váltotta,” konstatálja.

Szikorával is egy csapatban játszott, de beismeri, hogy a pályán nem igazán szívlelték egymást. „Még az Interből labdaszedő gyerekként ismertem. A pályán olyanok voltunk, mint két kakas a szemétdombon. Akkoriban, mikor a DAC-ban játszott, már megvolt a kora, és alá kellett dolgozni. Kész labdákat akart, és olyan játékosokkal vette magát körül, akik ki is szolgálták. Szikora olyan ember volt, aki szerette magát. De egyébként kiváló játékos és szakember is volt. Csakhogy jöttek azok a kiszámíthatatlan időszakai és a néhány hetes eltűnései…”

Szikorával sok története volt. „Egyszer odajött hozzá Veréb Pista, aki a labdarúgó szakosztály elnöke és a párt funkcionáriusa volt, és mondta: ’Gyuri, ez így nem mehet tovább, hiszen te többet keresel, mint a járási párttitkár, Magyarics Vince.’ Veréb sokat gondolkodott rajta, hogyan is oldja meg ezt a dolgot,” mesél egy történetet a sok közül.

Szikora edzésein is átélt néhány vidám pillanatot. „Volt egy Labuda nevű játékosunk, aki nagyjából egy méter ötven centi magas volt, míg Józsa majdnem két méter. Szikora az edzésen szándékosan párba állította őket, és nevetett rajtuk. (Józsa) Laci lazán fogadta a dolgot, hiszen ő értette a viccet. Azt viszont nehezményezte, amikor csak öt perceket játszhatott. És majdnem mindig képes volt annyi idő alatt is gólt szerezni. Ez azokban az időkben történt, amikor a DAC több középcsatárral is rendelkezett - Józsán kívül ott volt még Tóth Laci és egy galántai srác, akinek nagy hirtelenjében nem is emlékszem a nevére. Akkor Józsa azt mondta Szikorának: ’Én már sok mindent átéltem a futballban, és belőlem nem fog bolondot csinálni’”!

Szeretettel emlékszik vissza több csapattársára is, akikkel együtt játszott. „Szívesen edzettem például Józsa Lacival, Majoros Gyurival és a szomszédommal, Tóth Lacival.”

Erősségeihez a kétlábúság és a tökéletes fejjáték tartozott. „A DAC ’százéves’ könyvében is megemlítették a fejjátékom, hogy mindenkit legyőztem a légi párbajokban. Vladimír Hrivňák edző szerint született beállós voltam, és a fejjátékomat sokat használta a rögzített játékhelyzeteknél - a labdákat le kellett fejelnem, vagy meg kellett csúsztatnom Tóth Lacinak és a többi csapattársnak.”

Sill Mihály 1980-ban feljutott a csapattal a Szlovák Nemzeti Ligába, és az első szezon során az együttes stabil játékosai közé tartozott. A következő év őszén viszont változások álltak be. „Az 1981/82-es idény elején begyulladt a vakbelem. Vasárnap bevittek a kórházba, három napig jegeltek, és szerdán már elutaztam a csapattal keletre, ahol két mérkőzés várt ránk. A kezdőcsapatba állítottak, de le voltam gyengülve a háromnapos fogyókúra után. Szörnyen játszottam, és kikerültem a kezdőcsapatból. Ezt követően már nem sikerült visszakerülnöm. Ráadásul érvénybe lépett egy szabály, mely szerint két tizennyolc éves játékosnak is szerepelnie kell a csapatban, így két ügyes fiatal, Bertalan Gábor és Hornyák Gábor került be a kezdő tizenegybe.”

A klub akkori politikájára is ráfizetett. „Az én időmben - 1978-tól 1983-ig - száz játékos is megfordult a klubnál. Én lettem a százegyedik. Fokozatosan mi kerültünk sorra, egyikünk a másik után. Diplomatikusan úgy fogalmaznék, hogy kitúrtak minket a csapatból. Az utolsó évad kivételével viszont öt szép évet töltöttem a DAC-ban.”

Néhány dunaszerdahelyi szakember, Kosár Lajossal az élen, el akartak intézni neki egy első ligás ostravai szerződést. „Elutasítottam, mert csalódott voltam. Sokkal közelebbi helyre igazoltam - Bősre. Ott is felkínáltak nem egész négyezer csehszlovák koronát - annyit, amennyit a DAC-ban kerestem havonta, és a szerződés aláírásáért is kaptam bónuszpénzt. Akkoriban kezdtem nagyban zöldségeladással foglalkozni, vettem egy Aviát, és egy hónap alatt a többszörösét kerestem annak az összegnek, amit labdarúgóként kaptam egy egész évben. Így már nem volt kedvem futballozni és utazni, ráadásul megszületett a kisfiam is. Bősön viszont remekül éreztem magam, a DAC-ból többen is összejöttünk ott - Lépes, Szajkó, az edző pedig Gödölle volt. Sima győzelmeket arattunk. Új stadion épült, mely mindig megtelt, és egy osztállyal feljebb jutottunk.” Rövid ideig edzősködött is Bősön, majd játékos-edzőként dolgozott Csallóköznádasdon: „Ott is feljutottunk, a nézőtér és a kocsma is megtelt,” kommentálja.

Ezt követően rövid ideig Bősön edzett, hogy felkészüljön az ausztriai szerepvállalására, amelyet Tóth Lászlóval együtt intézett. „Jano Veselý is besegített. Az Orth an der Donau játékos-edzője voltam, de sajnos ott eltörték a lábam. A következő két évet Hadersdorfban töltöttem. Akkor már mindenem kezdett fájni, 38 éves voltam, és abbahagytam futballt. Ausztriában eléggé elvették a kedvem tőle.”

Miután visszatért Szlovákiába, már nem vett részt az itthoni labdarúgó életben, de a sporthoz hű maradt. „Vettem egy családi házat Dunaszerdahelyen, és salakos borítású teniszpályát építettem a kertjébe. Elvégeztem az edzői tanfolyamot, majd instruktorként és teniszoktatóként tevékenykedtem. Lényegében máig is ezt csinálom. Éppen most volt a pálya létrejöttének huszadik évfordulója.”

A fiai is megpróbálkoztak a futballal, de nem jutottak messzire. „Mindketten sportoltak. A fiatalabbik nagyon gyors volt, de nem volt akkora tehetsége a labdarúgáshoz. Az idősebbe több tehetség szorult, viszont ő lassabb, nehézkesebb volt. Nem sajnálom, hogy nem fociznak. Láttam ugyanis, nincs akkora tehetségük, hogy komoly kluboknál játsszanak.”

Ritkán látogat ki a DAC-stadionba. Miért? „Nem szeretem a tömeget. Ez egyfajta fóbia, de a televízióban szívesen nézek focit. Amikor a barátaim megkérdezik, miért nem járok ki a stadionba, akkor azt válaszolom, hogy szívesebben játszottam a focit, mint nézem. A DAC-nál történteket viszont figyelemmel követem, és szurkolok nekik. A klubelnök, Végh Tibor jó barátom, fociztunk is együtt.”

Névjegy: Sill Mihály

1956. július 4-én született, Csallóközcsütörtökről származik. 1971-ben, tizenöt évesen indult a pályafutása a pozsonyi Internél, a sárga-feketék diák- és ifjúsági csapataiban is szerepelt. Fiatal labdarúgóként Félre került, a mikulovi katonai szolgálata ideje alatt is futballozott. Ezt követően 1978-ban már Dunaszerdahelyre vezetett az útja, két szezon után pedig a csapattal feljutott az I. Szlovák Nemzeti Ligába. Kezdetben beállósként, később már középső középpályásként szerepelt a DAC-ban. 1983-ban Bősre távozott, ahol öt évig maradt, és rövid ideig edzőként is dolgozott ott. A Bőstől nem messze található Csallóköznádasdon játékos-edzőként tevékenykedett. Az alacsonyabb osztályú osztrák bajnokságokban négy évet töltött játékosként, illetve játékos-edzőként (Orth an der Donau, Hadersdorf). Visszatérése után már nem folytatta a pályafutását. Magánvállalkozásba kezdett, egy teniszpálya tulajdonosa, és e sport oktatójaként dolgozik. Dunaszerdahelyen él.

Harsányi László