Pár napja jelentette be visszavonulását, a krónikus bokasérülés miatt már nem tudja folytatni aktív pályafutását. Továbbra is azonban marad a DAC-nál, ezentúl rehabilitációs edzőként. Szabó Ottóval beszélgettünk.
Mennyire volt hirtelen az elhatározás, hogy befejezed aktív pályafutásodat?
„Ez nem is egy elhatározás volt, hanem maga az élet hozta úgy, hogy egyik napról a másikra rehabilitációs edző lettem. Már egy jó ideje, évek óta bajlódtam a bokámmal, az utolsó fél évben pedig már csak fájdalomcsillapítókkal tudtam edzeni és játszani. Az új idényt is úgy kezdtem el, mint eddig mindegyiket, de mivel most már nagyon fájt, úgy döntöttem, hogy fél évet hagyom pihenni a lábam. Az orvosok is azt mondták, hogy bizonyos injekciók beépülési ideje fél év, bár ez egy olyan sérülés, ami a profi labdarúgó életvitelből fakad. Egy bizonyos részen elkopott a porc a bokámban, és ott csak csontok maradtak, melyek súrlódtak - ez fájt ennyire. Számomra nem idegen a sportrehabilitáció, hiszen elvégeztem egy ezzel foglalkozó iskolát, és a foci mellett már életem e részét is alakítom - sosem lehet tudni, mi történik. Az edző és a vezetőség is feltette azt a kérdést, hogy ha abbahagyom a focit, akkor maradnék-e a csapat mellett ilyen minőségben, mert ez nálunk hiányposzt, ahogy egész Szlovákiában is. Megfontoltam a választ, és több nap gondolkodás után igent mondtam rá. Mindenképpen szerettem volna még focizni, de mivel a pályafutás befejezése után még remélhetőleg vár rám legalább 30-35 év a civil életben, azt is végig kellett gondolnom, hogy mi van, ha 1-2 évnyi profi futball után olyannyira elkopik a bokám, hogy a mindennapi mozgás is szenvedés lesz. ĺgy sem fájdalommentesek a mindennapok… Ezért is arra a döntésre jutottam, hogy maradok a csapatnál. Egyrészt szomorú vagyok, hogy befejeztem a pályafutásom, másrészt viszont örülök annak, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és amiben jó lehetek. A labdarúgásban szükség van erre a szerepkörre, és egyelőre ez még Szlovákiában és Magyarországon is hiánycikk. Fontos, hogy a csapat mellett maradtam, így nem estem ki a képből. Részese vagyok a sikernek és a kudarcnak is, a mindennapoknak. Bennmaradtam a labdarúgás körforgásában, csak más lett a feladatom. Most az lett a dolgom, hogy minél jobban felkészítsek olyan játékosokat, akikkel eddig együtt edzettem. Köszönöm a lehetőséget, hogy a csapatnál maradhattam. Remélem, minden úgy fog működni, mint ahogyan kell, és idővel még jobb leszek.”
Tehát kiürítetted a szekrénykédet, és átköltöztél egy másik helyiségbe? Mivel te voltál a csapat pénztárosa, leadtad a pénztárt valaki másnak? Bezártad ezt az ajtót, és kinyitottál egy másikat?
„Igen, ezt máshogy nem is lehet, még ha egy kicsit furcsa is. Tény, hogy el kellett hagynom az öltözőt, össze kellett pakolnom a cuccaimat, de annyit azért kikötöttem, hogy míg le nem bontják a stadiont, addig senki sem üljön az én helyemre (nevet)! Le is ragasztották a srácok, mint amikor helyszínel a rendőrség - tehát viccesre vették a figurát. A kasszát átadtam a csapatkapitánynak, Straka Gabinak, ezentúl az ő gondja lesz. Levetettem az eddigi cuccokat, és újakat vettem fel, a futballcipő helyett ezúttal futócipő lesz rajtam. Más lett az öltözőm, de hozzá kell tennem, hogy az első három nap reggelén a csapat öltözőjébe mentem. Mivel korán volt, és én érkeztem elsőnek, még be volt zárva az öltöző. Ideges lettem, mivel nem jutottam be a helyemre. Aztán kapcsoltam csak, hogy az már nem az én helyem többé. Ez három egymást követő napon is megtörtént. Az edzés végeztével is vissza akarok ülni a helyemre, amely már nem az enyém. Idő kell ahhoz, hogy beilleszkedjek az új munkabeosztásomba. Örülök, de ugyanakkor szomorú is vagyok.”
Feleséged, Dóri és a család mit szólt a változáshoz?
„A család mellettem áll jóban-rosszban, ők is helyeselték, mivel az egészségügyi állapotom nem akar javulni. A másik dolog, hogy én ezt szeretem csinálni, és a pályafutásom után is ezzel akartam foglalkozni. Hamarabb jött, mint ahogy az be volt tervezve, de ember tervez, Isten végez. Nem sikerült még egy évig meghosszabbítani a labdarúgó pályafutásom, de nem szomorkodom, hiszen nagyobb baj is történhetett volna. Ennek így kellett lennie.”
Milyen feladatköröd lesz?
„A DAC felnőtt és ifjúsági csapatainál a sérüléssel bajlódó játékosok hozzám kerülnek felmérésre. Kiderítjük a problémáikat, majd megoldást keresünk azokra. Azon fogunk dolgozni, hogy a sérültek mihamarabb a csapat és az edző rendelkezésére álljanak.”
Mi az, ami hiányozni fog az aktív pályafutásodból?
„Ezt még nem tudom, mert elég friss, csak párnapos a dolog. Mindenkinek más: valakinek a kollektíva, valakinek a viccelődések, a labda, esetleg a meccs előtti érzések… Én úgy érzem, leginkább a meccsek előtti felhajtás hiányzik majd. Amikor belépsz az öltözőbe, termelődik az adrenalin, buzdítjuk egymást, majd bejön az edző, aki elmondja a magáét, a pályára való kivonulás és az egymásért való harc - ezek mindenképp hiányoznak majd. És ne felejtsük el a csapattársak megviccelését sem (nevet)… Szép lassan már próbálom a viccet az edzőknek is beadagolni, de még nem vagyok azon a szinten. Kell még pár év, és akkor az edzőket is megviccelem majd. Azt a jó kapcsolatot, amely megvolt a csapattársakkal, az edzőkkel is meg kell teremtenem. Ez is egy teljesen új kihívás, de állok elébe.”
Te is tagja lettél az A-csapat edzői stábjának, ott vagy a meccseken?
„Igen, ha épp nincs sérült játékos, mivel ők az én felelősségem lesznek. Ha a sérültek nem tudnak elutazni a csapattal, akkor itthon maradok, és edzést vezénylek nekik.”
Mire fogsz legszívesebben emlékezni a DAC-ban játékosként eltöltött időszakból?
„Ezt is nehéz megválaszolni még most: talán az egész ittlétemre. Sikerült szépen lezárnom a pályafutásom. Hosszú, sikeres évek állnak mögöttem, nem néznek rám rossz szemmel, hagytam egy kis nyomot a DAC történelmében. Jó dolog, hogy sikerült emelt fővel távoznom. Sok mindenre emlékszem majd jó szívvel: a szurkolókra, a labda gurulására, a bennmaradás kivívására. Pályafutásom során csak egyszer sikerült egy meccsen két gólt szereznem, és pont a DAC-ban történt ez meg. A szurkolók hathatós segítségével - amit ezúton is köszönök - enyém lett a hónap gólja, tehát egy-két dolgot elértem itt. Sőt, még el is fogok, csak már más szerepkörben. Előbb-utóbb bajnokok is lehetünk, és szeretnék ennek a részese lenni a kulisszák mögül.”
Mi volt a pályafutásod csúcspontja?
„Nem tudok csúcsot mondani, hiszen mindig többet akartam elérni, mint amennyit végül sikerült. Többször is voltam a Bajnokok Ligája kapujában, de a selejtezőben mindig elbuktunk - ez nagy csalódás volt. Azt nem mondanám, hogy ne lennék elégedett a pályafutásommal, de többet is kihozhattam volna belőle. Ez van, már vége. Büszkén távozom, de a rehabilitációs téren még mindig sikerülhet olyasvalamit elérni a csapattal, ami játékosként nem sikerült.”
Három ország élvonalában játszottál, sőt a válogatottba is bekerültél. Mire vagy a legbüszkébb a pályafutásodból?
„Szép dolog a válogatott, de mivel nem játszottam sokszor a nemzeti színekben, igazán nem tudtam átérezni, mit is jelent ez. Többször is szerettem volna, de nem jött össze. Az általam elértekben - például a válogatottság - az volt a jó, hogy más világot is láthattam. Erre büszke vagyok, mert ez nem adatik meg mindenkinek. A DAC játékosaira, vezetőire és szurkolóira is öröm lesz visszaemlékezni. A külföldi pályafutásomból kiemelném, hogy tizennyolc éves koromban már a Bajnokok Ligája selejtezőjében játszhattam. Ha visszatekintek a rengeteg lejátszott mérkőzésre, akkor azt kell mondanom, hogy nagyjából fele-fele az arány a jó és rossz meccseim között. Természetesen a rosszabb találkozók főleg fiatalabb koromban jöttek, aztán folyamatosan csiszoltam magam. Szép volt, bár még mindig nem fogtam fel teljes mértékben, hogy vége.”
Kikre emlékszel vissza legszívesebben a csapattársaid és edzőid közül?
„Erre a kérdésre megint csak nehéz válaszolni, mivel napi szinten a csapat mellett vagyok azon játékosok közelében, akikkel szép dolgokat éltem át, akikkel közös erővel, szenvedéssel létrehoztunk a sikereket. Még nincs meg bennem a hosszú távú hiányérzet.”
Teljesen befejezted a pályafutásod, vagy esetleg alacsonyabb osztályú csapatoknál még ismét a pályán láthatunk?
„Jelen helyzetben nem gondolkodom a folytatáson, de ez még elválik. Ha egy picit jobb állapotban lenne a lábam, akkor talán még kipróbálnám magam máshol. Jelenleg ez még a jövő titka. Nyitva hagyom a kiskaput, hiszen a labdarúgó sohasem tudja teljes mértékben feladni a karrierjét. Én sem szeretném, ezért futással, biciklizéssel tartom magam karban. Együtt futok a csapattársakkal, sőt Pačinak (Erik Pačinda) még azt is megmutatom, hogyan kell szabadrúgást lőni (nevet). Nevet is rajta, mikor oda megy a labda, ahova azt előre megmondtam… Jó érzés, hogy egy ilyen remek futballistának is tudok új dolgokat mutatni. Nagyon örülünk, hogy hozzánk igazolt, hiszen meccsről meccsre megmutatja, miért is ragaszkodott annyira hozzá az edzőnk. Pači mindig mondja is, hogy legalább a szabadrúgásokkor beszállhatnék a meccsekbe (nevet)… Edzésen még meg tudom neki mutatni a rúgótechnikám, de éles mérkőzésen már nem valószínű - esetleg egy búcsúmeccsen.”
Nos tehát - búcsúmeccs…?
„Szeretnék, de ez azon is múlik, hogy a klub, a vezetők hogyan állnak hozzá, van-e rá szurkolói igény, plusz hogy az általam meghívott játékosok hajlandóak-e pályára lépni. Ha nincs rá igény, akkor esetleg pucéran kifutok egymagam a pályára a meccs nyolcvanadik percében, egy-nullás hazai vezetésnél (nevet), hogy így kerüljek a figyelem középpontjába. Szeretném, hogy összejöjjön, és egy emlékezetes találkozóval záruljon a sikerekben gazdag pályafutásom.”
Köszönjük, amit eddig tettél a DAC-ért, és sok sikert kívánunk az új pályafutásodban!
„Köszönöm!”